Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - Gál Sándor: Kör

Még megvártuk a szanatórium előtt Ferkót, aki haza vitte Ickát, s azután lefeküdtünk mi is.

Másnap meglátogattuk Bódi barátját; ott Bódi újra berúgott, és nagyon összevesztünk vele. Mikor haza indultunk, Bódi azt mondta, hogy ismer egy rövidebb utat, arra menjünk. Eltévedtünk. Esett az eső, és néhol a felhők a föld- det érték. Talán egy órát is mentünk már, mikor Ferkó megállította a kocsit. Hegyi réten álltunk, körös-körül erdők. Nagyszerű látvány. De út tovább nem vezetett semerre.

— Gyere — mondta Karcsi —, én ezzel nem megyek tovább.

Kiszálltunk, és elindultunk gyalog visszafelé. Ferkó is jött.

— Ne bomoljatok! — mondta — Bódi részeg, azért olyan.

Rövid vita után Ferkó megfordult a kocsival.

— Nem vagy fáradt? — kérdeztem tőle.

— Egy kicsit — mondta.

— Van koffeinom, ha kell, adok.

— Majd ha innen kiértünk.

Csend lett. Bódi aludt, Karcsi dühöngött, s nem volt kedve beszélni. Később talán én is elaludtam, mert nem emlékszem, mikor értünk ki a hegyek közül. Ferkónak adtam koffeint, prüszkölt tőle, de nemsokára frissebb lett. Az út szélén két lány integetett. Ferkó megállt, s a lányok beszálltak.

— Adj még egy koffeint! — mondta Ferkó. Mikor lenyelte, újra elindultunk. Nemsokára megelőzött bennünket egy fekete Hatszázhár- mas.

— Ezt befogom — mondta Ferkó, és rálépett a gázpedálra. A sebességmérő nemsokára a százötvennél billegett. Iszonyú gyorsasággal rohant minden visszafelé, s néha úgy éreztem, hogy a kerekek már nem is érik az aszfaltot. A Hatszázhármast, amely minket megelőzött, nemsokára utolértük, de Ferkó ezután se csökkentette a sebességet. Aztán az egyik kanyarban megbillent a kocsi, felemelkedett és... és nincs tovább. Nem éreztem se ütést, se fájdalmat. Valami végtelen sötétség borított be mindent. Én élve maradtam.

De nincs már Nagy Károly, se Bódi, se Ferkó... S a két lány, akit felvettünk? Vajon hová indultak?...

Fekszem itt, akár hegy lábánál a kidőlt fatörzs, és figyelem, hogyan semmisül meg bennem az, aki én voltam, aki mozgott, járt, ölelt, szeretett; akit izgattak közönséges emberi dolgok, aki sorba állt a mozi előtt, s káromkodott, ha nem kapott jegyet.. . Nem is igaz ... Vagy mégis én lettem volna az, aki a városokat nem aszerint különbözteti meg, hogy mekkorák, s hogy milyen szépek, hanem aszerint, hogy milyen a szállodájuk?! Én lettem volna az, aki a távolságokhoz és a szállodai szobákhoz igazodott?

Mit ér az ember? Mit érek én? A világ számára? Mindent és semmit... Frázis. Ilyen alapon teljesen felesleges a kérdés... De miért mindig ez a feltételezés. Értékrendek ... rendszerezések ... kategóriák ... Ez és ez ilyen kiváló szakember, amaz tudós, ez művész ... Ez volt, s van abban a világban, ahová valamikor én is tartoztam. Ott az ilyesmi természetes volt. Soha eszembe se jutott töprengeni azon, miért van mindez úgy, ahogy van. Itt, s most, ahol az idő jelkép csupán, kívül minden mozgáson, ami az idő sodrában élő emberek számára lényeges, érzem az egész emberi értékrend nevetségességét. Minden csak állapot, s az emberek ezeket az állapotokat szilárd elemeknek fogadják el, amelyekhez mindannyiuk magatartása igazodik. Nem a magatartás határozza meg az egyén álapotát, hanem az állapot szüli azt. Az én állapotom az időnkívüliség, tehát meghatározhatatlan. Itt minden jelkép. Ez az a döbbenetes egység, amely szerkezet nélküli, rendszer nélküli és anyag nélküli. Valami, aminek meghatározására kevés az emberi nyelv.

(Milyen könnyen felborul az ember benső rendje, amelyről azt hitte, hogy szilárd és megbonthatatlan! Minden esetleges, s minden a látszatokra épül, s ez az ingatag emberi építmény a halál lehetőségének első érintésétől összeomlik, megsemmisül, mintha sose lett volna, s marad a váz, amely meghatározza a semmit...)