Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Gál Sándor: Kör
— Megint kezdődik. — Fáj? — Egy kicsit, de ne törődj vele. — Nem gondolod, hogy könnyelműség, amit teszel? Mintha kisgyerek volnál. Az ilyesmit nem szabad elhanyagolni. — Hát mit csináljak? Én már megszoktam, hogy fáj. Ha időnként nem erezném, talán már hiányozna is. — Ne beszélj bolondokat. — Ez nem bolondság. Egész komolyan mondtam. — Furcsa ember vagy te ... — Azt hiszed? Nem válaszolt. Bódi még mindig a cipőjével vesződött. Az egyiket már levetette, de a másik fűzőjével nem boldogult. Túl részeg volt már. Szuszogott és káromkodott, de nem segített rajta a káromkodás se. Erre gondolt egyet, és újra felhúzta azt is, amit már sikerült levetnie. — Mehetnénk már — mondtam. — Nincs jó helyed? — kérdezte Icka. Felvettem az asztalról egy csésze borókaiét, s Ferkó orra alá dugtam. — Nos? — Nem rossz — mondta —, add csak ide. Megkóstolta. Előbb csak egy apró kortyot ivott belőle, majd egy hajtásra lenyelte az egészet. — Te, az autóban is van még bor. — Felült, megdörzsölte a szemét, s nyújtózott egyet. — Lemegyek érte. Jössz? — Mit akartok? — kérdezte Bódi. — Egy kis levegőt — mondta Ferkó. — Levegőt, mert megfulladok. — Én megyek — mondta Klári. Bódi is csatlakozott hozzájuk. Csak Icka maradt a szobában — velem. Ügy tett, mintha aludna, de alig csukódott be az ajtó, hozzám bújt. — Te miért nem mentél velük? — kérdezte. — Minek mentem volna? Mindjárt jönnek vissza. — Nem miattam maradtál? Nem mondhattam azt, hogy nem. És egyáltalán ilyenkor semmit se lehet szólni. Nagy volt a kísértés és a némaság, s kevés volt az idő. Fél szemmel az ajtót figyelni, fél füllel a lépések neszét lesni... Azt hittem, szétpattan a halántékom. Icka didergett, mintha láza lett volna. Mikor meghallotta, hogy jönnek Ferkóék, újra lefeküdt, s úgy tett, mintha aludna. Ferkó az üveget az asztalra tette, Klári pedig mellém ült, és megszorította a kezemet. — Már jobban érzed magad? — Egy kissé. Bódi úgy nézett rám, mintha meg akarna ölni. Micsoda helyzetbe kerültem, gondoltam. Előbb Ferkóval vész ősszé Icka, s most... Minek vagyok én itt? Csak elrontom mindenkinek a kedvét, senkinek semmi haszna belőlem, s nekem sincs semmi örömöm. Két lány is van itt, aki szívesen bújna velem az ágyba, s tudom, nem juthatunk a szándéknál tovább. Csak valahogy kettéválhatnék ... De legjobb volna itthagyni az egész társaságot. Felálltam. — Hova mész? — kérdezte Klári. — Sétálok egyet — mondtam. Pedig nem sétálni akartam, hanem elszökni. — Veled mehetek? — kérdezte. — Ha van kedved kijönni az esőre ... Icka megmozdult az ágyon. Felsegítettem Klárira a kabátot, és én is felvettem a magamét. Az ajtóban beleütköztünk Etába és Karcsiba. — Nos, mi van? — kérdezte Klári Etától. Eta mosolygott. — Még mindig meg akarsz változni? — Ugyan, hagyd abba — mondta, és becsukta az ajtót. Álltunk a sötét folyosón, és hirtelen nem tudtam mit kezdeni magammal. — Tudod, hogy én most azért jöttem ki, mert el akartam szökni?! — Sejtettem — mondta Klári —, csak azt nem tudom, miért. — Pedig észrevehetted volna. Icka is, te is. Mit gondolsz, meddig lehet ezt bírni? Nem szólt semmit. Odahajolt hozzám, és csókolni kezdett. — Nem tudom, mi van velem — mondta. — Én még soha nem voltam így. Tudom, ostobaság az egész, s talán én vagyok a legostobább, mert nem tudok parancsolni magamnak ... De ha neked Icka tetszik... ha neked igazán Icka tetszik, akkor én ... — És Bódi? — Sértegetni akarsz? — Nem. — Akkor miért kérdezted? — Mert úgy jött hozzád, mintha ... — Mintha? Mintha a szeretőjéhez jönne? Ezt akartad mondani? — Valami hasonlót. — Pedig semmi közöm hozzá. — Elhiszem. Ne beszéljünk róla! Megrázta a fejét, hogy jó. Olyan volt, mint egy gimnazista kislány, aki először csókolódzik. A valóságban huszonhárom éves volt, és orvosnő.
