Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Gál Sándor: Kör
egy csésze pezsgőt, és aludni próbált, de nem nyugodhatott, mert Bódi rohamai egyre gyakrabban követték egymást. Végül Klári is mellettem kötött ki. Ültem a két lány között az ágyon, mögöttünk Ferkó feküdt: a másik ágyat Eta és Karcsi foglalta el. Csak Bódi trónolt a széken, s rendületlenül mosolygott. Még mindig szentül hitte, hogy a kis doki az övé lesz. Pedig hát nagyon nem úgy viselkedett Klári, mintha a Bódi után epekedne. Persze, ebből megint csak nekem lesz bajom. Tegnap Ferkó, ma meg Bódi... De mi az ördögöt csináljak?! — Még fáj? — kérdezte Klári? Hirtelen nem tudtam mire gondolni. — Micsoda? — Hát a gyomrod. — Most nem. Ügy látszik, használt az a pár harapás kenyér, amit lenyeltem... — Voltál már orvosnál? — Egyszer... — Mikor? — Talán két éve. — És mit mondott? — Semmit. Megnyomkodta, és adott valami orvosságot. — Nem használt? — Azt hiszem, nem. Különbén miért érdekel téged ez ilyen nagyon? — No hallod? Orvos volnék, vagy mi, nem gondolod?! — Azt mondják, de én nem nagyon tudom ezt elhinni. — Miért? — Ne értsd félre, amit mondok! Valahogy nem tudom elhinni, hogy aki ilyen fiatal, orvos lehet. Igazán orvos vagy? — Igazán ... Akarod, hogy megmutassam a diplomámat? — Nem kell. Elhiszem. De azért mégis furcsa. Ha te több vagy huszonnégy évesnél, megeszem a kávéscsészét. — Azt ne tedd! Miből iszunk akkor? Különben tévedtél. Csak huszonhárom éves vagyok. Most vettem észre, hogy Bódi elbóbiskolt. — Én többet nem iszom — jelentette ki Eta. — Ne bolondozz már! — Nem bolondozok. Nem iszom. Elég volt. Elég! ... — Rád jött? — Rám jött. Hagyjatok békén! Karcsi meg akarta simogatni, de ellökte a kezét. Részeg volt egy kicsit. — Vegyétek tudomásul — mondta —, hogy én nem vagyok olyan, amilyennek ti gondoltok. Nem akarok igy élni tovább. Elegem van mindenből. Sírni kezdett. Nem várt fordulat. Vajon mi történt Etával, hogy ilyen hirtelen megváltozott? Klári odament hozzá. — Adjak koffeint? — Nem akarok bevenni koffeint. Semmit se akarok. Hagyj békén! — Ha makacskodsz, megharagszom. Ezt akarod? — Nem ... — Akkor meg hallgass rám. — Istenkém, ti most azt gondoljátok, hogy én... — Senki nem gondol semmit. Képzelődsz, ennyi az egész. Menjetek, sétáljatok egyet, és rendbe jössz. Karcsi, légy szíves ... — így? — mutatott Karcsi a köpenyre. — Hát számít az? A kabát eltakarja. Eta! Tessék, itt a kabátod ... így, szépen bújj bele, és kifelé... Negyed óra múlva semmi bajod se lesz. — Nem megyek! — Nem? Emlékszel rá, mit mondtál egyszer? — Emlékszem, és mindig is úgy tettem, ahogy te akartad. — Akkor most miért makacskodsz? — Mert megváltoztam. — Ilyen hirtelen? — Igen. Ilyen hirtelen. — Én azt se bánom, de most az egyszer még hallgass rám. Kérlek ... Eta már tétovázott, de a sírást nem hagyta abba. Reménytelen állapot, ha egy nő kijelenti, hogy megváltozott. S az ilyen hirtelen változás kizár minden ésszerű gondolatot. — Hát nem bánom — mondta —, de ne gondoljátok, hogy . .. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Klári felsóhajtott. — Hogy ez milyen bolond ...! Bódi is felébredt. — Van még ital? — kérdezte. — Akad valami. — Akkor jó — mondta, és közelebb húzta a széket. — Gyere már ide — hívta Klárit. — Még mit nem?! — Talán félsz tőlem? — Az ördögtől se jobban. — Ugyan ...?! Bódi kezdett rájönni, hogy vesztett. Felbontotta a borovicskát, és töltött magának. — Szóval így vagyunk. Nem baj, így is jó. Ha megengeditek, akkor levetem a cipőmet — s választ se várva fűzni kezdte a cipőjét. A gyomrom újra jelentkezett. Összébb húztam magam, remélve, hogy így nem fog fájni. — Mi baj? — kérdezte Klári.
