Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - DISPUTA - Vladimír Mináč: Egy nemzet él itt (II.)

kat: csupán embereket látunk, akik mindig társadalmunk kicsinyességében botlanak meg. Az eszme fennköltsége nincs mindig összhangban a módszerekkel: de mikor és hol — jóval kedvezőbb feltételek között — volt összhangban vele? Nemzeti értelmiségünk csekély számú és szegény volt; vidéki és a világtól Pest és Bécs által elvágva; mozdulatlan, és a reménytelen munkába vetette magát; ellenzéki volt, tehát ütötték; a hatalom, gazdagság, dicsőség: mindez kilátástalan volt. Egyetlen dicsősége az volt, hogy teljesítette a nép iránti szent kötelességét; ebben rejlik csendes, nem feltűnősködő erkölcsi nemessége.

Eddig az értelmiségről szóltunk, de mi volt a nemzettel, a tömeggel, a néppel? Az értelmiség megkísérelte, hogy magához emelje a népet: túlságosan nagy teher volt. Atkozódott, és panaszkodott a népre; nemzői és szülői, nevelői és apostoli viszonya volt hozzá; — ebben az orosz szlavianofilekre és a későbbi národ- nyikokra hasonlított. A nép csak a magáét gondolta; — a nép mindig a magáét gondolja. Nem hisz az eszmének, legyenek bármennyire fennköltek; a távoli jövő helyett a jelen pillanatot tartja fontosabbnak. Megvannak a saját érdekei: ezek anyagi érdekek. „Nem mint politikus győzött Zimándi és Chmel, de mint szocialista. Ez azt jelenti, hogy népünknek nincs igazi érzéke a politikához, hanem inkább a társadalmi kérdésekhez“ — írja a nyolcvanas években a Nemzeti Újság. Politikán itt a nemzeti politikát értik, társadalmi kérdéseken pedig a szociális kérdéseket: a népet kevésbé érdekelte az, milyen nyelven beszélnek a hivatalokban, mint az, mennyi adót rónak ki ezek a hivatalok. Igazi érzéke volt a politikához — vagyis a saját érdekeihez. Mert a nemzetek számára, amint Bobula írja, „a legnagyobb tevékenység gondoskodni önmagukról“.

De amíg a nemzetről és a népről ilyen reális felfogás alakult ki, hoszú évtizedeken keresztül romantikus elképzelések uralkodtak ebben a kérdésben. Mindez Kollár költészetének öröksége volt — de nemcsak költészetének: „A faj nemcsak gyönyörű természeti hajlamokkal, sajátságos szokásokkal és hagyományokkal, mély vallásossággal, fáradhatatlan szorgalommal, örömteli költészettel és a népdaloknak mindenkit túlszárnyaló kincsével tűnik ki“, hanem főként: „az uralkodó iránti törhetetlen hűséggel és a felsőbbség iránti tisztelettel“. Az idézetet Kollárnak az osztrák miniszterhez intézett beadványából vettük. Bizonyára nemcsak „ad usum delphini“ formulációk ezek, hanem alapvető felfogás is, melyet költészetéből is

ismerünk, változatlan, ultraromantikus és naiv.

(Ugyanekkor a polhorai kocsmában bizonyos Kellner nevű egyén előhúzott egy levelet, „amelyből szlovákul azt olvasta, hogy a szlovák mozgalom célja eltávolítani az arisztokráciát, elvenni vagyonát. Meg lesz tiltva a nép gyilkolása, de azokkal, akik ellenállnak, tudják, hogyan kell elbánni. — Elég emberem van — mondja Kellner, és mi nem kételkedünk abban, hogy ezek olyan emberek voltak, akik nem igen tisztelték a felsőbbséget, akiknek elég csak füttyenteni, és megvédhetem magamat az erdőben. Itt van a bosszú ideje, főként a liptói urak ellen, akik sok igazságtalanságot követtek el. Ha Liptóban elfogjuk Szentiványi Károlyt, tudja meg, hogy maga ácsolta meg az akasztófáját“. Ámen, felejtette el hozzátenni a vallásos nép képviselője.)

De František Hanrich ezt írja a császári kancelláriának, hogy a szlovák nemzetiség körében „szokatlan királyhűséget, a dinasztia iránti bizalmat, józan észt, erkölcsösséget és vallásosságot, a törvények tiszteletét, rendet és szorgalmat lehet látni“.

(Ugyanebben az időben történt ez a nevezetes esemény: „A majorokon letelepült zsellérek nevében kijelentette, hogy ha nekik ezeket meg nem hagyják, nem csendesednek le, amire a felzúdult nép közül többen megjegyezték, hogy ez az ügy nem végződhetik vérontás nélkül. Azután lázító szlovák dalok éneklése közben elmentek a bíró lakására, ott az úrbéres törvényeket a falu közepén elégették, egész éjjel járkáltak faluról falura a lázító jegyző vezetésével, minden úri házba belövöldöztek, másnap azután felfegyverezve, lovon mentek más falukat fellázítani“.) De Štefan Moyzes püspök ezt irja: „Mivelhogy széles e hazában nincs vallásosabb nép a szlováknál, lojálisabb sincs“. De bizonyos Ka- bina (úgy vélem, ő volt az) így ír: „Ennek következtében a budapesti szlovák munkások versenyeznek a magyar és német munkásokkal, és — lévén nyugodt temészetűek — sohasem sztrájkolnak, hanem imádkoznak és dolgoznak“.

Mindig újból és újból felszínre kerül a szlovákok galambtermészetéről szóló mítosz. Ha szlovák szerepel a külföldi irodalmakban, mindig szolga vagy szolgálólány, modern ipari arabszolga — Joe Magarac —, türelmes, mint a borjú, és belenyugvó isten akaratába. Valóban van valami törvényszerű hajlamunk a galambtermészetre? Ez nemzeti jellemünk alapvonása? Kiben van a legmélyebb mélység: Jánošíkban vagy Joe Magaracban? Azoknak van igazuk, akik népünk lojalitásáról, engedelmességéről, vallásosságáról énekelnek dicshimnuszokat, vagy azoknak, akik akasztófákat