Irodalmi Szemle, 1966
1966/6 - Gál Sándor: Kör
Gál Sándor ■■ k Q r Én élve maradtam. A sofőr, két kollégám és a két lány, akiket Zólyom és Léva között vettünk fel az úton, meghaltak. Lehet, hogy én se érem meg a holnapot. És ez egyáltalán nem félelmetes számomra. Halál... Ha nem volna a fejem s az arcom múmiáéhoz hasonló, s ha nem volna szétroncsolva az ajkam, most valószínű, mosolyognék. Nyugodt vagyok. Mozdulatlanul fekszem az ágyon. Nem látok semmit, mert a szememet is kötés takarja, s így valójában azt sem tudom, van-e egyáltalán szemem. A hallásomat azonban nem veszítettem el. Mikor utoljára itt volt az orvos (vagy orvosok?), hallottam a hangjukat. Beszélgetésükből tudtam meg, hogy a többiek meghaltak. Nyugodt vagyok. Ami lesz, az már független tőlem, az erőmtől, az akaratomtól. Ha meghalok, az orvosok kudarca lesz, ha sikerül visszapofozniuk az életbe, elismerik nagyszerű képességeiket. Tehát számukra a jelen pillanatban ilyen szempontból nagyon fontos lehetek. Ámbár meglehet az is, hogy már pontosan tudják: fölösleges minden erőfeszítés. Vagyis? Nincs „vagyis“. Minden egyformán lényegtelen. Most nincs tegnap, nincs holnap, most csak „most" van. Ezek a pillanatok vannak, amelyekben szétrepedt koponyám alatt öntudatom birtokában világosan, értelmesen tudok még fogalmazni, képes vagyok volt valóságomról gondolkodni. Az is meglehet azonban, hogy mindaz, amiről azt hiszem, hogy világos és érthető, tulajdonképpen nem az, csak én hiszem annak. De semmi baj. Nem az a lényeg, hogy mások számára érthetők volnának-e ezek a gondolatok, hanem az, hogy így hiszem. Csak nekem kell érteni, s én értem is. Ami rajtam kívül van, az minden jelentőségét elvesztette; számomra a külső mozgásnak nincs értelme. A világ csupán olyan mértékben van bennem, amilyen mértékben még megpróbál magához kötni... Nem, nem. Összezavarom a dolgokat. . . Valami mást akartam mondani. Igen... A világhoz való viszonyom! Hülyeség! Ezzel régebben kellett volna foglalkoznom. Sületlenség az egész! S pont most jutott az eszembe ... Ilyen helyzetben ... Még ha sikerülne is végiggondolni a felvetett kérdést, s ha a megoldást is megtalálnám, mit érnék vele? Röhögni való állapot... Én és a világ ... Egészen jól meglesz nélkülem ... Mintha ajtó nyílt volna. Igen... Nem tévedtem. Lépéseket hallok. Valaki fölém hajol... — Még él — hallom a hangját. Női hang, simogató, bársonyos. Azt mondta: „Még él“. Élek, persze. Számára ez a tény meglepő lehet, valami fantasztikusan elképesztő ... „Uram! Hogy mer ön még élni?!“ — Adjak neki injekciót? — hallom újra a nő hangját. Kis csend következik, mintha fontolgatnák, érdemes-e. — Felesleges — ez nyilván az orvos —, úgyse érez semmit. Milyen pontosan tudja! Jó orvos lehet... — Igazán nem érez semmit? — Nem hinném. Már az is csoda, hogy él... Hogy még él... Az orvos azt mondta: „Úgyse érez semmit.“ Micsoda pontosan fogalmazott! Igen, én a „semmit“ érzem. A semmit. Tömören és sötéten, de ez nem fájdalmas. Nem kezdtem el semmit, és semmit be se fejeztem. Milyen hát az én valóságom? Üt... Az idő jelképe ... Ülök az árokparton, s előttem mozog az út végtelen szalagja. Viszi az időben élőket. S én látom a suhanó autókban ülők arcát; látom, ahogy beszélnek, ahogy mozdul a karjuk, s azt is, mikor fáradtan, hátrahanyatlott fejjel alusznak. Elsuhannak mellettem, ha megérkeznek, keresnek egy elfogadható vendéglőt, és türelmetlenül várják az ételt... Ők érzik az időt, számukra
