Irodalmi Szemle, 1966

1966/6 - Gál Sándor: Kör

minden perc nagyon fontos, annyira fontos, amennyire nekem már nem. Az út... az út... Hát persze ... Ott kez­dődött ... Az eszpresszóban ültünk Karcsival. Feketét ittunk és konyakot, mert Karcsinak aznap volt a neve napja... 0, a „Nagy Károly!“ Még nyakkendőt is kötött, hogy az alkalomhoz illő­en átlépje a hétköznapok nyakkendőtlen egy­hangúságát. — Ma kivételes világnap van — jelentet­te ki. — Tudom — válaszoltam. — Mennyit ál­dozol nagy őseid tiszteletére? — Kár szemtelenkedni. — Jó, nem firtatom tovább ezt a kérdést. Csupán a gazdasági helyzeted érdekelt... Az is csak azért, hogy némi összeget tartalékol­hassak a tor utáni böjtök idejére. Arcán, míg beszéltem, itt-ott megrándult egy-egy ideg. Nagyon jól ismerem ezt a felület alatti mozgást. — Marha! — kezdte kedves, behizelgő han­gon. — Ha ezentúl valamit közölni akarsz velem, agyagtáblán kérem, ékírással. — Valóban? — Igen. — Akkor igyunk még konyakot. Jó? — Rendben. Látod, ismered te a köznyelvet, és használni is tudod. Ámbár ... Rendeltem két konyakot, s az órámra néz­tem. Alit. — Mennyi idő van? — kérdeztem. — Kilenc múlt. — Igazán jöhetnének már. — Hova sietsz? — Nem sietek, csak idegesít a várakozás. — Igyál, az megnyugtat. Bódit meg ne féltsd. Úgy egyeztünk meg, hogy kilenc, féltíz tájban itt lesznek. Világos? — Ezt mind tudom. — Hát akkor? — Semmi, csak eszembe jutott. — Mi? — Hát hogy már jöhetnének. Egészséged­re... — Neked is. Ittunk, és egy ideig szótlanul üldögéltünk. Rajtunk kívül senki se volt az eszpresszóban. A vezetékes rádió hatalmas erővel bömbölt, s az ablakon beszökő napsugarak csodálatos ábrái táncoltak a falon. Karcsi hirtelen felállt? — Hova iszkolsz, hé? — Telefon. — Megőrültél? Ilyenkor? — Megígértem. — Akkor is őrültség. És ha otthon a férje, vagy az apja? — Akkor téves volt a kapcsolás. A terem vége felé sietett, ahol a telefon álmodta egykedvű fekete álmait. Néhány perc múlva visszajött. — Elbúcsúztam — mondta, s a szája szög­letében apró, kaján mosoly villant. — Egyszer ráfizetsz még erre az asszony­ra. — Bízd rám! — S a feleségedtől? Tőle is elbúcsúztál? — Piszkos kukac vagy ... — Itt van Bódi! — Ugye, mondtam, hogy ne idegeskedj .. . Bódi már az ajtóban állt. Kövéren, mosoly­gósán. Pocakja, mintha ikreket akarna szülni, előreugrott. A télikabát végig kigombolva ló­gott rajta, mint általában, s a sál ökölnagy­ságú bunkója előmeredezett ragyogó tokája alól. — Szervusztok, kölykök! — kiáltotta, és krákogott egyet. — Gratulálok — rázott ke­zet előbb Karcsival, majd az én kezemet szorongatta. — Mit isztok? Konyakot? Na, nem mondom, jól kezditek ... — Iszol? — kérdezte tőle Karcsi. — Még nem — válaszolt. — Csak azért kérdeztem — mondta Karcsi —, mert az előbb mintha azt hallottam volna, hogy..Z — Nem hallottál semmit. De mozgás, mért mindjárt este lesz ... Gyorsan lenyeltük a konyakot, fizettünk, felöltöztünk, és bemásztunk a kocsiba. Ferkó, a sofőr nyugodtan ült a helyén, s újságot ol­vasott. — Szervusztok — köszönt, mikor elhelyez­kedtünk az ülésen, s összehajtogatta az új­ságot. Karcsi halkan dörmögött valamit arról, hogy a sofőrök átkozott bolondok, én meg barátsá­gosan hátba vágtam Ferkót. — Mehetünk? — kérdezte Ferkó. — Nyomás, öreg fiú. — Hova? — Előre ... Mindig csak előre. Ferkó csodálatosan vezet. A Hatszázhármas úgy engedelmeskedik minden mozdulatának, mintha a gondolatai után igazodna. — Kártyázzunk — indítványozta Bódi. — Nem bánom — mondtam. — Hát te? — vicsorgott Bódi Karcsira. — Mennyi pénzed van? — ötszáz ... — Kevés. Ferkó kuncogott a volán mögött, majd így szól:

Next

/
Thumbnails
Contents