Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - FIGYELŐ - Kovács Vilmos: Holnap is élünk (regényrészlet)

— Én pedig idáig még mindig azt hittem magamról, hogy nem vagyok függeléke az emberek türelmének. És általában, senkinek sem vagyok a függeléke.

— Te mindig túl sokat gondoltál magad felől, Gabikám. Ezért nem vetted észre, hogy más nem is voltál, csak függelék.

— Érdekes. Nem magyaráznád meg közelebbről a dolgot? Kinek voltam a függeléke?

— Mondtam. Mindenkinek.

— Ügy. Neked is?

— Nekem is. Elsősorban nekem. Mert azzal csak tisztában vagy, hogy nélkülem nem vitted volna semmire, nem?

— Szóval ezek szerint neked köszönhetem, hogy az vagyok, aki vagyok?

— Ezt még külön kell bizonyítani?

— Igen, mert nem egészen értem, hogy mire gondolsz.

— Mire gondolok? Arra gondolok, drága férjem uram, hogy hozzád kötöttem a sorsomat. Arra gondolok, hogy kihoztalak abból a koszos faluból, ahol legfeljebb csak kolhozkönyvelő lettél volna, másolhattad volna életed végéig a fényképeket tojásért meg lisztért, vagy jobbik esetben plakátokat festettél volna a kolhoznak, hogy termeljünk ennyi meg annyi tejet és húst. Arra gondolok. Vagy te talán már nem gondolsz erre?

— Dehogynem, Ildi. Csak én még ezenkívül sok mindenre gondolok.

— Gondolj, amire akarsz, de azért a tény még megmarad ténynek. Mellettem1 lettél azzá, aki vagy. És kitartottam melletted a nyomorúságban. Együtt húztuk az igát, nem panaszkodhatsz rám. Sőt, én még többet vállaltam magamra, mint te. Mert azt hiszem, nem vetheted a szememre, hogy zavartalak a munkádban. Hagytalak dolgozni. Hagytam, hogy menj a magad útján.

— Hagytad, Ildi. És én mentem is. Csak közben te lemaradtál mellőlem. Azt hiszem, végleg.

— Te vagy a hibás, Gabi. Én nem maradtam le. Te hagytál ott. Miért nem vittél magaddal? Mert nem akartál. Mert amikor már azt gondoltad magadról, hogy valaki vagy, én kevés lettem neked. Vagy talán nincs igazam? Mikor elvittek, csak az egy igaz isten a megmondhatója, mennyit nyomorogtunk. Az anyám belebetegedett, az öcsém majd elpatkolt. És én? Mivé lettek az én legszebb éveim? És csak miattad. Hányszor beszéltek rá, hogy váljak el tőled! A politikaiaktól minden nehézség nélkül elválasztottak mindenkit. Nem tettem. Pedig volt alkalmam, hogy másként alakítsam a sorsomat. Nem voltam a város csúfja. De nem tettem. És a hála? Mi volt a hála? Hazajöttél, és otthagytál. Elmentél

Lembergbe diákoskodni. Vén fejjel. Nem törődtél velünk. Pedig abban az időben mindenkinek állást adtak, akit csak rehabilitáltak. Te elmentél. Könyörögtem neked, hogy ne menj sehová, emlékszel? Soha senkinek nem könyörögtem még. Meg se hallgattál. Elmentél. Ha legalább értelme lett volna, az más. De két év múlva otthagytad a főiskolát is. Te mindent megunsz. Te mindent otthagysz. Te csak a szeszélyeidnek élsz. Mert még azoknak is a függeléke vagy. A magad szeszélyeinek. Azokon sem tudsz úrrá lenni. Vagy azt hiszed, hogy most talán a magad ura vagy? Nézd meg, mit csináltak veled a drága barátaid. Nevet szereztek neked, hírnevet, hogy felhasználhassanak mások ellen. Hogy megint csak te törd ki a nyakadat. Azzal nem törődnek, hogy a családdal mli lesz. Mert azoknak sem kell család. A gyönyörűséges Miska bátyád két hónapban egyszer jár haza a feleségéhez, hogy a Tónikádról, a drága barátodról ne is beszéljek. Csak csináld, csak rohanj a vesztedbe. Magadra vess, ha megint valami bajod lesz. Én figyelmeztettelek. Mert tudom, hogy mibe keveredtél. És te nem tudsz megállni a magad lábán. Temelléd kell valaki, akire támaszkodhatsz. Kire akarsz támaszkodni, a szeretődre? Annak nem te kellesz, hanem a neved. Imponál a piszkos dögnek, hogy együtt emlegetik Somogyi Gábor festőművész úrral, aki már kiállított, akiről cikkek jelennek meg, akinek már a képeit is megveszik. Imponál neki. De ha bajba keveredsz, elpártol tőled, ne félj. Nem vállalja veled a nyomorúságot, mint én. Csak én voltam az a jó bolond. Megérdemlem a sorsomat. Még mindig nem okultam eleget, még mindig abban reménykedem, hogy van benned egy mákszemnyi belátás, és nem akarsz elhagyni bennünket. Most, amikor már valamire vergődtél. Amikor annyi nyomorúság után már élhetnénk is egy kicsit. Vagy te úgy találod, hogy nem érdemeljük meg tőled?

— Sokat emlegeted az érdemeket, Ildi. Ha jól értem, valahogy úgy fogalmazod meg a magad legfőbb érdemét, hogy embert faragtál belőlem. Ki kell, hogy ábrándítsalak, Ildi. Én még nagyon kevés vagyok ahhoz, hogy valakinek nevezzem magamat, de ha valamivé mégis lettem, abban neked igen furcsa szereped van. Mert igazad van ugyan: te vagy az oka, hogy festő lettem, hiszen tőled menekültem ebbe a világba, hogy emberré válhassak. Csakhogy te nem ihletője vagy az én festészetemnek, Ildi. Csupán okozója. Ha ezt az egy dolgot megérted, akkor nincs szükség semmi további magyarázkodásra. Megérted, ugye, Ildi?

— Nem. Nem akarok megérteni semmit. Én nem áldozom fel magamat, sem pedig a gyér-