Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FIGYELŐ - Kovács Vilmos: Holnap is élünk (regényrészlet)
mekemet senkinek a kedvéért. Mivel különb a szeretőd nálam? ... Értsd meg, Gabi, hogy mi kellünk neked. Ezt az életmódot nem folytathatod a végtelenségig. Kikezdenek, eltaposnak, hidd el nekem. Én tudom. Most kell abbahagynod, most, amikor minden ilyen jól alakul. Ha melletted leszünk, nem nyúlnak hozzád. Mögötted a család, mibe köthetnek bele? Gabikám, térj észhez. Ismersz, én még nem könyörögtem soha senkinek ... — Ne alázd meg magad, Ildi. Nem érdemes. Te büszke asszony vagy, a büszkeség pedig olyan dolog, hogy sokan meg tudnak belőle élni. Ezidáig te is abból éltél. Próbáld meg továbbra is. És engem hagyj utamra menni. Hiszen ez az út nem a te utad, Ildi. — Hanem kié? Van valakid? Kid van? — Tudod. — Nem igaz. Hazudsz. Az az asszony nem kell neked. Te nem osztozkodsz. Szeretsz valakit? — Nem tudom. Van egy lány. .. — Kicsoda? — Nevet mondjak? Abból úgysem tudsz meg semmit. Nem is az a fontos, hanem az, hogy talán megért. Látja, hogy rohanok, ahogy te mondod, a vesztembe, és nem állja utamat. Látja, hogy vergődöm, mint ahogy annak idején te is láttad, látja, és nem mondja, hogy nem vagyok ember. Azt mondja, hogy csak addig vagyok ember, amíg vergődöm . . . És ha csakugyan a vesztembe rohannék, és annak a lánynak akkor sem jutna eszébe, hogy másképpen alakítsa a sorsát, mert nem város csúfja, ha nem jutna eszébe, és mellém1 állna, akkor, Ildi... — Nem! Soha. Érted? Soha. Az én tragédiám árán nem cseppensz bele a boldogságba. Most? Éppen most? Hát nem! Kezdd vele is ott, ahol velem. A nyomorúságnál. Kezdd ott. Akkor majd meglátjuk, melléd áll-e? — Ott már nem kezdhetem, Ildi. — De kezdheted. Majd én teszek róla, hogy ott kezd. — Butaságokat beszélsz. — Butaságokat? Hát majd meglátjuk. Egyet azonban máris megjegyezhetsz: én nem válók. Tudod, mivel jár ez a te esetedben? — Fogalmam sincs. De az lényegtelen is, Ildi. A lényeg az, hogy el kell válnunk. Azon a bizonyos rédián kívül úgysem fűz egymáshoz bennünket semmi. Én nem hiszem, hogy volna olyan törvény a világon, amely ezt meg ne értené. — Nem hiszed? Mert neked soha fogalmad sem volt a törvényekről. Beszélj egy ügyvéddel, aki tisztában van vele. Az majd megmagyarázza neked, hogy közöttünk nincs válóok, érted, nincs. — Közöttünk nincs válóok? — Nincs. Nekem1 volna okom válni tőled, mert bizonyítani tudom, hogy szeretőd van, de én nem válók. Nem válók, érted? Ez pedig tudod, mit jelent? Nem tudod? Akkor kérdezd meg a drága barátaidtól. Azoknak, remélem, lesz annyi eszük, hogy tudják, és megállítanak a lejtőn. Ahonnan eddig is csak azért nem zuhantál le, mert én könyörögtem ki, hogy ne nyúljanak hozzád. Engem néztek. De most már elég volt. Érted? Ildi felállt, és cigarettára gyújtott. — Menjek el? — kérdezte. — Nem fontos. Itt is elalhatsz. — Itt? Nem1 félsz, hogy hírbe hozlak? — Nem. Le is fekhetnénk talán. Nekem a padlóra vess ágyat. A kályha mellé. Ott a matrac a szekrényben. Éjszaka arra ébredt, hogy Ildi sír. Kint biztosan fagy, mert tisztán ragyognak a csillagok. Egy, kettő, három, négy. Csak a felső ablakkarikában. Hatmilliárd fényév. Te jó ég! Bele lehet bolondulni. És ha az ember gondolatban visszazuhan a földre, hogy legyen mibe megkapaszkodnia, akkor... Hol az a műszer, amely a két ember közötti távolságot méri? A szív? A lélek? — ítélőbíró polgártárs, mi ezzel a másik emberrel nagyon távol vagyunk egymástól. Sok-sok milliárd fényévnyire. Higgye el! Én tudom. Én megmértem. Van olyan műszer. A lélek. — Mennyit mutat? — Sokat, nagyon sokat. — Pontosabban, Somogyi felperes, pontosabban. Számot mondjon, számot. Tanult maga számolni? Vegye a nullától: egy, kettő, három, négy ... Mint ahány csillag van a felső ablakkarikában.
