Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FIGYELŐ - Kovács Vilmos: Holnap is élünk (regényrészlet)
óriási távolságok. Tudod, milyen a legnagyobb távolság, amit mértek? Hatmilliárd fényév. Kiszámítod, hogy egy évben hány másodperc van, az eredményt megszorzod háromszáz- ezerrel és az egészet még beszorzod hatmil- liárddal. Ami kijön, annyi méter a legnagyobb távolság, amit mértek. Bele lehet bolondulni. És ha ezekből a csillagászati magasságokból gondolatban visszazuhansz a földre, hogy Jegyen miben megkapaszkodnod, látod, hogy itt sem kecsegtetőbb a helyzet. — A földön? Miért? — Mert itt még nagyobb távolságok vannak. Felmérhetetlenek. — A földön? Milyen távolságok? — Azok a távolságok, amelyek némely embereket elválasztanak egymástól. Azok nagyobbak. Azokat nem is igen mérik. Nincs hozzá műszer. — Nézd, milyen közel vannak egymáshoz az emberek. Akik ülnek, azoknak a válluk összeér, akik állanak, azok még összébb bújnak. A hideg közelebb hozza egymáshoz az embereket... Fázik a kezem. Bedugom a zsebedbe, jó? — Nemf jó, Márta, mert lyukas a zsebem. Odaadom a kesztyűmet. Húzd rá a tiédre. — Jó. Add ide. Mit akartál nekem mondani? — Én? Mikor? — Telefonáltál. — Igen. Hát, tulajdonképpen nem akartam mondani semmit. Csak megbeszéltük, hogy ha valamelyikünknek szüksége lesz a másikra... — Min dolgozol most? — Most semmin. Befejeztem egy nagyobb kompozíciós képet, és még nem tudok más munkába kezdeni. — Mit ábrázol a kép? — Embereket. — Embereket? Mit mond róluk? — Azt, hogy emberek. Vagy hogy nem emberek. A címe: Gyűlésen. Sok tanulmányt készítettem hozzá. Jobban mondva, nem is hozzá, csak úgy megfigyeltem az arcokat a vendéglőben, és lerajzoltam őket. Tudod te, milyenek az arcok a vendéglőben? Este? — Tudom. Mások, mint nappal. Rajtuk van a bor, a muzsika, a szándék meg néha a te magad gondolata is. Aztán másnap megnézed és ... már nincs rajta a muzsika ... Szóval befejezted azt a képet és most nem csinálsz semmit? — Semmit, Márta. Csak vergődöm. Én két kép között mindig vergődöm. Amelyiket már megfestettem és amelyiket még nem. Mint ahogy a te szemedben vergődik a szomorúság. Márta egész idő alatt most először nézett rá. — Az én szememből a szomorúságot elfújja a szél. Nem is kell szél. Fújj bele, próbáld meg, és nézd meg utána. Nem marad benne. De a te vergődésed örökké tart. Ha egy nap arra ébredsz, hogy már nem vergődsz, és felhívsz telefonon, én leteszem a kagylót, mert tudom, hogy nem te vagy. Az autóbusz nagyokat döccent. Az autóbusz mindig jobban döcög, ha megürül. Döcög. Mint a gondolat, ha elindul az érzések téli utcáin, amelyek tele vannak keményre fagyott jéggörönggyel. Amikor a kalauz már negyedszer nyomta a kezébe a jegyeket, Márta felállt. — Én itt kiszállok — mondta. — Te menj tovább. Hazamégy, ugye? — Haza. Márta, én úgy érzem, hogy ezt a beszélgetést sem fejeztük be. Mikor látlak? — Ügy egyeztünk meg, hogy ha valamelyikünknek szüksége van a másikra, akkor megkeresi. — Mikor hívjalak fel, Márta? — Ne hívj. Én hívlak fel téged. Már a cipőjét húzta, amikor kopogtak az ajtón. Ildikó. — Szabad? — kérdezte. A hangja olyan volt, mint az olvadó jég. Levette a télikabátját, leült az asztalhoz, és rágyújtott. — Későn jársz haza — mondta. A bura felé fújta a füstöt. — Nem unod míg a legényéletet? Merre jártál? Vajon megmondta-e Márta az anyjának, hogy hol volt? Én Somogyi Gábor vagyok, festőművész, a szövetség tagjelöltje. Igaz is, a minap Kijevből újra bekérték az iratait. Tóni azt mondja, hogy ... — Hát merre jártál. Somogyi úr? — Drága barátnőm, tudhatnád, hogy én rég elszoktam az effajta beszámolóktól. — Ideje lenne, hogy újra megszokd, nem gondolod? — Nem. —i Én a te helyeden gondolkoznék rajta. És levonnám a következtetéseket is. Nem ártana meg a reputációdnak. — Az én reputációm, úgy veszem észre, tőled függetlenül alakul. — Egy idő óta. De vajon meddig? — Azt hiszem, már végig. — Én meg azt hiszem, hogy tévedsz. Ne hidd, hogy az emberek türelme végtelen. — Miféle embereké? — Akik a reputációdat egyengetik. Akik még idáig mindent elnéztek neked, mert abban reménykedtek, hogy észre térsz. Akiknek végeredményben a sikereidet köszönheted. Azoknak a türelme.
