Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - FIGYELŐ - Kovács Vilmos: Holnap is élünk (regényrészlet)

Az új igazgató leszerelt katonatiszt. Azt beszélik róla, hogy civilben ács volt, a háborúban pedig egy büntető különítmény parancsnoka. Kopasz, mindig rangjelzés nélküli tiszti egyenruhában jár, a melle tele van sebesülési érmekkel.

A régi igazgató az egykori tulajdonos volt. Mogorva, szótlan ember. Az üzemet úgy kezelte, mint a sajátját, a munkásokat is ugyanúgy hajszolta, de tavaly, a választógyűlésen mégis elsírta magát, amikor leváltották.

Gábornak nem sok a dolga, és aránylag a fizetése is szép, de nagy a drágaság, a pénz alig ér valamit. Kopott ruhában jár, mert egy valamire való öltönyért oda kellene adni a háromhavi fizetését, ezt pedig nem teheti meg. Inkább Ildikó öltözködik, mivel pénztárban dolgozik, állandóan a mások szeme előtt, és különben is fiatalasszony.

Gábor alig beszél az anyósával. Az anyósa nem tudja megemészteni, hogy egy ilyen jött— ment bekerült a családjukba.

Gábor Ildikóval is alig beszél. Igaz, erre kevés alkalma van, hiszen Ildikó gyakran teljesít éjszakai szolgálatot, otthon meg ott a házimunka, a gyerek, Árpi. Ritkán maradnak magukra, és ha néha szóba elegyednek egymással, mindig veszekedéssel végzik. Ildikó legtöbbször amiatt fakad ki, hogy Gábor lusta, nem törődik semmivel, csak vacak képeinek él, amelyekből semmi haszon.

Gábort leginkább az bántja, hogy Ildikó utolsó senkinek nevezi. Ilyenkor fekete kendős, mezítlábas édesanyjára gondol, meg a maga egyetlen ingére, amelyet szerdáig színén hord, szerdától pedig a fonákján, de még botladozva viszi a csakazértis-szerelem a felé a másik világ felé, amelynek lezárt kapuját két hideg asszonyszem őrzi.

— Lesz még idő, amikor sírni fogsz — mondatja Gáborral a megaláztatás.

Ildikó ilyenkor mindig mosolyog. Hidegen és fölényesen, mint a diófa kombinált szekrények vitrinjébe zárt kristály. Néha felöltözködik, és elmegy. Ildikó szép, ha kiöltözködik. És Ildikónak külön útjai vannak.

Ilyenkor Gábor is elmegy. Kimegy a temetőbe vagy a kolostor alá festeni. Gábor mostanában gyakran jár ki festeni, és legtöbbször nem egyedül. Markovits bácsi mindig vele megy, ha beszól érte.

Markovits bácsi nyugdíjas polgári iskolai ta- • nár. Szép háza van a Gáborék utcájában, mosolygós szemű, ősz felesége és egy már tíz éve eladó lánya. Markovits bácsi régebben ruszinnak vallotta magát, most pedig ukránnak, de lelke az összeomlott monarchia talajába eresztett gyökeret, és onnan szippantotta magába a magyar kultúra nedveit. Tökéletesen beszél

ukránul, az oroszt viszont töri. És tanulni már nem tud, csak tanítani. Festészetet. Polgári iskolai szinten.

Markovits bácsi rajztanár volt, magánszorgalomból tanult meg festeni, és most Gábort oktatja az ecset kezelésére. Tanítványát különben rossz tanulónak tartja, és lépten-nyo- mon szidja.

— Nem lesz magából soha festő, fiam. Képtelen egy rendes színt kikeverni. Az anatómiát sem ismeri, nincs arányérzéke. Ha fákat fest, a fák egymásra dőlnek a vásznán, mint a táncospárok. Nem tudja érzékelni a természet fenséges nyugalmát. Mintha szánt- szándékkal el akarna térni a természettől. Pedig amit a természet alkotott, azon van mit megcsodálni, fiam. Haj, bár azt tudnánk utánacsinálni.

Gábor sokat tanul Markovits bácsitól, és egyre távolabb kerül tőle. Gábor sokat fest, és egyre távolabb kerül Ildikótól.

A mindennapoknak gondjai vannak, sok-sok apró gondja, és ezeken az apró gondokon lesántulnak a megoldás felé siető nagy problémák.

Egyik nap hívatja Gábort az igazgató. Az igazgató mindenkit hívat, még a munkásokat is. Eleinte még maga ment hozzájuk, aztán már csak hívatta őket.

Az igazgató irodájában két divány van és sok szék, de soha senkit nem ültet le a beosztottjai közül, csak a főkönyvelőt. Gábort sem ülteti le.

— Hallom, hogy szép képei vannak, és hogy jól fest — mondja. — Hozzon el nekem holnap vagy öt-hat képet, kettőt kiválasztok közülük. Ezt pedig fesse meg nekem.

Az igazgató a falon függő Sztálin-képre mutat.

— A lakásomba kell. Megvehetném másolatban, de a lakásban szebb a festmény. Csak vigyázzon, pontosan csinálja. Ez nem konyhaszekrényterv. A pénz miatt ne féljen, a brigádvezetővel majd kiíratok valami munkát a maga nevére. Meg lesz elégedve, biztosítom. Nos, megegyeztünk?

Gábor érzi, hogy az inggomb rettenetesen nyomja a torkát. Hát persze, ma szerda van, ma már a fonákján vette fel.

— Nos? — kérdezi az igazgató kissé türelmetlenül.

— Képeket hozhatok, de bajuszt nem tudok festeni — mondja Gábor. —• Még sohasem festettem. És .. . általában nem szoktam szentképeket festeni. Az apám kommunista volt, tudja, és ateistának nevelt.

— Ateistának? — Az igazgató arca elszürkül, feláll, a képre néz, aztán Gáborra. Arcára lassan visszatér a szín.