Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - FIGYELŐ - Kovács Vilmos: Holnap is élünk (regényrészlet)

— Na jó, Somogyi. Ateista, azt mondja? Én meg azt mondom magának, hogy láttam én már ateistákat összekulcsolt kézzel imádkozni. Elmehet, Somogyi.

Bent az osztályon Bárdos megkérdezi:

— Miért hívatott?

Bárdos hangjában szorongás van. Azelőtt segédjegyző volt, és állandóan attól fél, hogy elbocsátják. Most se tudja mire vélni, hogy az igazgató Gábort hívta, holott ő az idősebb.

— Semmi baj — mondja Gábor. — Csak azt adta parancsba, hogy az ő üzemében senki se járjon kifordított ingben.

Bárdos egy darabig értetlenül néz rá, aztán mosolyt présel az arcára, amely megtáncoltatja rajta az őszülő borostát.

Bárdos hetente kétszer borotválkozik, és az irodában könyökvédőben dolgozik, amit a felesége varrt neki elhasznált glott alsónadrágból.

A vallatás során nem tanul meg összetett kézzel imádkozni, de megmagyarázzák neki, mi különbség van a szentkép és a Sztálin-portré között.

Mire a vádlottak padjára kerül, már megint kétujjnyi haja van, és furcsán selypít.

Felébredt. Nem nézte meg az órát, de tudta, hogy öt óra van. Már néhány napja mindig pontosan ötkor ébred. Nem kelti senki, dolga sincs, de édesanyja és Margit már félöttől talpon vannak, és kint a konyhában kezdődik a lomotolás. Csitítgatják, csendre intik ugyan egymást, de a konyhából minden szó behallatszik. Édesanyja különben is mindig beszél, még akkor is, ha egyedül van. Beszél a kecskének az udvaron, beszél a mosatlan edénynek, a vizes tűzifának, mindennek. Most a kendermagos tyúkkal perelt kint a konyhában. A tyúk, persze, nem volt sehol.

— Majd én adok neked, ha te eljársz nekem tojni. Elvágom én a nyakad, megállja. Csak tudnám, hoc,y hova jársz? A Kopaszék óljába, ugye?... Hol vagy már te jány? Vigyázz, meg ne rúgjon a kecske. Ki ne ömöljön az a csepp tej. Mit adok ennek a fiúnak... Minek nem eszel, drága fiam, minek nem eszel? Hisz olyan gebe vagy, hogy rossz rád nézni. Azért hagyott ott az az asszony is, a nyavalya törné össze a csontját, azt az elhízottat. Az eszik, ne félj. Az nem sajnálja magától. Az a gyermek is olyan sovány. El is veszem én magamhoz. Elveszlek én, drága kisfiam, ne félj. Jól tartalak én. Én nem sajnálom tőled. Járhatsz itt az iskolába, van itt iskola. Tanító is annyi, mint égen a csillag. Mi a nyavalyának annyi ingyenélő? Mi egy elemibe jártunk mind, az egész falu, mégis tudunk annyit, mint ezek

a mai pulyák. Pulya is van most annyi, hogy elég etetni őket. Mi a fenének az a sok pulya? Nem akar az egy sem kapálni, mind úr akar lenni... Gyere már, te jány! Mit csinálsz olyan sokáig? Mindjárt felébred ez a fiú, mit adok neki?

Most a Margit hangját hallotta.

— Már megint motyorászik, édesanyám?

Arra gondolt, hogy édesanyja az utóbbi két

évben teljesen megöregedett. A haja nem őszül, de arcán sok a ránc, és a szeme fénytelenebb lett. Olyan befelé néző. Ez a motyorá- szás is. A falusi ember szűkszavú, inkább csak gondolatban beszélget, de az édesanyja korán özvegységre jutott, ő is elhagyta, Margit is tanítóképzőbe került, az özvegyi sors, az egyedüllét pedig megvéníti az emberek lelkét, s megeleveníti a holt tárgyakat körülöttük, hogy társukul szegődjenek a magányban, és legyen kinek meghallgatni hangos szóval kimondott gondjaikat.

Gábor rágyújtott. Az öngyújtó fénye belevillant a homályba, megtapogatta a közeli tárgyakat, végigszaladt a falra aggatott zománcozott tányérokon, aztán sárga lepke lett belőle, rászállt az ágy felett függő fénykép üvegére, ott végigkúszott a katonazubbony rézgombjain, majd nagyot lobbant, és elégett. Sárga pernyék maradtak utána, amelyek felszálltak a képről, és tele lett velük a szoba.

Gábor behunyta a szemét. A pernyék lassan khakiszínűvé váltak, olyanná, mint a katonazubbony, aztán rézgomb lett belőlük: egy, kettő, három, négy, öt, sok-sok.

— Nem tudod, hová jár el tojni ez a kendermagos, te jány? — hallotta édesanyja hangját.

Ások rézgomb lassan eltűnt, csak öt maradt belőle. Meg kettő a galléron. Az összesen hét. A gombokon a cseh címer: a kétfarkú oroszlán. A nyelve kilóg a szájából. Komikusán két lábra áll, mint a kutya, ha már tudja, hogy így is lehet kenyeret kérni. Nyugatnak fordul. Hogyan is magyarázhatná meg Zágony Mazur- nak, merre van a képen nyugat? Bal oldalon... Ez az oroszlán is balfelé néz. Nyugatnak. Hát persze, a festett oroszlánok mind Nyugat felé néznek, kétlábra állnak, mint a kutya.

Hány éves is volt az apja akkor? Huszonegy. Vagy huszonkettő. Biztosan. A csehek későn soroztak. Nyugalom volt, béke. Az apja arcán is nyugalom van, a szemében béke. Hát persze. Akkor még nem verték meg a csendőrök, akkor még nem tudta, mi az a politikai börtön ... Az az arc, amelyre későbbről emlékszik, még nyugodt volt, de a két szemből már hiányzott a béke. Helyébe valami szúrós, egy pontra néző hit fészkelte magát, és egyre mélyült, mint a gödör, melyet a fenyődeszkára