Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - HAGYOMÁNY - Mártonvölgyi László: Ányos Pál szlovákiai vonatkozásai

szókimondásáf, olyan helyre küldte, ahol az a külvilággal nem érintkezhetett, s ahol Ányos színvallása nem lehetett a rend ártalmára. Valószínű azonban, hogy az áthelyezésben megtorlás is volt a szókimondó, haladó gondolkodású szerzetes ellen. Akár így, akár úgy vesszük a dolgot, ideálisabb helyet a rend, mint az elefánti kolostor, nem is találhatott volna. Itt Ányos valóban el volt szigetelve; a kolostor magányosan feküdt az erdők ölén, még a félreeső Felsőelefánt községtől is távol, így került Ányos Pál (aki a Veszprém megyei Nagyesztergáron született 1756-ban) Budapestről a mai Szlovákia földjére, és csaknem egy évet töltött a magános kolostorban. Az egy évnek azonban jelentős nyoma maradt költészetében.

A már jónevű költők; Orczy és Barcsay társaságából, a felvilágosult kor budai irodalmi életéből került ide. Waldapfel József szerint az igazi hajlamai és a szerzetesség közti ösz- szeütközés, különösen az egyetem elhagyása, egy Nyitra megyei kolostorban való remetés- kedése idején vált súlyossá, ezért is lett a szentimentalizmus első magyar költője. Nem tudott megbarátkozni az elhagyatottsággal, a magánnyal, a csendes környezettel. A vidéket iszonyúnak írta le.

. hó fedi bértses vidékemet,

Melyet a színtelen erdők sűrűsége,

Hegyek magossága, völgyeknek mélysége Iszonyúvá tészen nézők látásának;

Mennyit kell szenvedni itt egy poétának!"

Pedig aki járt Felsőelefánton, illetve a tőle még távolabb fekvő Szentjánoselefánton, ahol a kolostor fekszik, nem találja oly iszonyúnak ezt a vidéket. Barcsay feljegyzéséből kiviláglik, hogy ő sem találta harátságtalannak. Nincs messze az apponyi várrom, az erdők is szelídek, s Ányos, aki gyermekkorát a Bakonyban töltötte, igazán megszokhatta az ilyen helyeket. Mégis szomorúnak nevezi elefánti tartózkodását. Érthető ez — Buda után. Mittuch József szerint a vidék csak a pesti világi környezetből kiszakadt Ányos lelki tükrében válhatott ilyen ellenszenvessé. Rámutatott egy más okra is, Ányos reménytelen szerelmére, melynek fájdalmát a magány csak fokozta. Pintér Jenő is kénytelen megállapítani, hogy Ányos Elefánton töltötte életének legpanaszosabb napjait. A magány elkeserítette, szerelmének emlékei egyre jobban gyötörték, ezért volt költői működésben ez az aránylag rövid idő oly jelentős.

Igen sok verset írt Elefánton; itt írta meg a Régi magyar viseletről című versét is, amelyből erős hazafias érzés árad. Elkeseredését a magány csak fokozta, egyúttal azonban lehetővé tette, hogy itt végre megérlelődjék benne egy nemzeti eposz megírásának gondolata, sőt már forrásmunkákról is tárgyalt Barcsayval és Orczyval. 1782. január 26-án jelent meg II. József rendfeloszlató rendelete, s ebben Ányos magyar sérelmet is látott. A csuhát nem szívesen viselte, és rendi feletteseivel egyáltalában nem volt jó viszonyban. Az egyházi érdek védelme azonban jó alkalom volt neki a nemzeti érdek megvédésére, s így írta meg a Kamaldóliak pusztulása című versét.

„Már Zobor tetején a maiki erdőségben Állnak a barlangok néma tsendösségben."

A zobori kamaldóli kolostor mellett ott volt Szórád remete egykori barlangja, melyre a vers is céloz. Ezt a verset egy még élesebb németellenes vers követte, a Kalapos király. Iszonyú erővel árad belőle a II. József elleni gyűlölet, aki semmibe vette a magyar hagyományokat, s annyira lenézte Magyar- országot, hogy még meg sem koronáztatta magát;

„Iszonyú hatalom! Még ez nem volt nálunk. Hogy korona nélkül lett volna királyunk. Mátyás hogy nem talált koronát magának, Tűzzel-vassal rohant Eridrik kastélyának.

'Nem szánt feláldozni többszáz magyarokat, Csakhogy koronázva ülje trónussokat.

De ez megelégszik, hogy kalap van a fején, Mert háromszázezer zsoldos él kenyerén."

Waldapfel József szerint (A magyar irodalom a felvilágosodás korában) a nemesi ellenállás költészete voltaképpen Ányos Pál Kalapos királyával kezdődik. Ezzel a költeményével tulajdonképpen felrázta nemes társait. Benedek Marcell szerint ez volt a legnépszerűbb Ányos-vers.

Hogy ki volt az a leány, aki Ányos elefánti elkeseredését még tovább fokozta, nem tudjuk, s valószínűleg sosem fogjuk megtudni. Ányos Chloénak nevezte versében. Ez a Chloe utáni vágy sír fel Barcsayhoz intézett költői leveléből is;

.. bár volna oly áldott helyecske E roppant világban, vagy egy szegletecske, Hol aggódás nélkül lennénk szerentsések, S hol fájdalom nélkül volnánk szerelmesek. Én szőke Chloémmel űzném gondjaimat, majd őtet ölelném, majd jó barátimat."

Az elefánti magányban nem maradt meg más a költőnek, mint az „édes emlékezet“;