Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - Lehocky Teréz: Siqqurratu

— Adjál hatvan kerek šekelt!

— Meg .vagy őrülve? — pirongatja egy leselkedő vendége.

— Eriggy a dolgodra, vagy kupán váglak

— hárítja el a jó tanácsot.

Náibum észretér.

— Az túl sok. A lányod az íráson kívül egyebet aligha tud. És ha meggondolom, hogy nálam a maštaku* üres. Anyám, ágyasom nincs. A sirritü** se keserítheti az életét. Nem lesz perpatvar, se könnye nálam.

— Szép, szép — erősködik az anyós jelölt. —- De ki tart el engem öregségemre? Šagaruktu- riš asszonyunk mellett meglett volna férj nélkül is. Vagy ha úgy tetszik nekem, odaadhatom bármikor zérmašitunak. Legalább n hasznát látnám. Vagyont kereshetne a testével és szellemével. Még férjet is találna, ha megvénül. A pénzért a templomringyót akárki a hites asszonyává fogadja.

— Jő, jő, ne óbégass! Szóval hatvan šekelt. Nesze! — bontogatja a tarsolyát.

— Még nem mondottam meg mindent. Fizesd ki a söntés bérét, amivel tartozom. A templom agyagműhelyében is van adósságom. Nekem magamnak se rongyom, se ékem. Adjál hát ráadásul méd lazurkövet és tengeri kagylóból kifaragott szemeket, amivel majd lezárják a szememet, ha meggebedtem.

— Megalkudtunk — csapja le a férfi a pénzt a pultra. — A többit megkapod, mielőtt félrehúzom az ingét.

Niláme egyszerűen bolondgombát evett. Hallani se akar a nászról. Megpofozta az anyja, de hiába. Azt a senkit, azt a sápadt képű faragót akarja, vagy senkit.

— Nem voltál épeszű soha — zúdult rá epével. — Te zagyva! Nem látod, hogy kifelé áll a rudunk? Miből éljünk? Templomjobbágyok járnak hozzám, akiknek két ka sör jár naponta a gondnoktól. Nekem hozzák a részüket, olcsóbban kapom tőlük, mintha a papoktól venném. Ennyi a nyereség. Magad hallottad, hogy a sangitü becsukatja a boltot a hátralék miatt. Minket meg kilök az utcára. Akkor így is, úgy is az utca hölgye leszel.

— Az is ringyó, aki pénzért válik feleséggé.

— Bamba, tökfej, hülye — bombázza szakadatlan a szidalmaikkal. — Te azt hiszed, megmarad a szerelem! Nahát!... Kiváncsi volnék, mit mondasz majd harminc év múlva. Mint fogatlan anyóka. Ha majd a bolhák ugrálnak a lábad szárán, és a férjed tenyere helyett skropió mászik a csóré melledre.

* Asszonyok udvara, hárem

** Másodfeleség

A sok ütleg megpuhítja mégis Nilámet. ^bi ul idi messze van, és az anyja erős, vörös keze túl közel. A tamgarü se viszi tüstént a házába, elébb kipróbálja, csak aztán foglaltatja írásba a házasságot.

Az őszi újévre fölépült Ur Nammu temploma. Az alsó szentélyre hét lépcsős siqqurratu került. Gyönyörű lett. Nemhiába locsolták az alapköveit tömény szesszel. Az előudvarában kút csobog. Olyan mélyre ásták, hogy az alvilág vize szökken föl hűsítő sugároszlopával. A káváján szárnyas istenkisdedek öntögetik kifelé a vizet az alant álldigáló istennők csészéibe, és leglent az egész víz összegyűl hűvös tengerszem gyanánt.

Kívülről annyira csillog a templom, hogy a szem belefájdul. A külső fal fehér zománc, a siqqurratu egymást szülő, fölfelé keskenyedő lépcsős tornyai pedig a hét bolygó színével vakítanak. Legfelül van a kék, zománctéglás, kupolás nászterem, ahová majd bepityókázva bebotorkál az ünnepvégen Nabü isten, hogy fölfedje az ágyon várakozó szűz titkát.

A fény nagyjából a tamgafü kölcsönéből van és a háborús fosztogatásból. Megérdemli, hogy az őszön ő személyesítse meg az istent. Az időjárás kedvére való: arany, nem túl meleg nap az ünnep kezdete. Szünetel a munka és a rangikülönbség.

Az urigallu, a főpap, még napfelkelte előtt lubickolt két órán át az új templom rézkádjában, majd magára öltötte az agyonhímzett, fémektől zizegő, súlyos ornátusát. Erre megszólalt a város valamennyi rézkürtje, ércharsonája, s himnusszal jöttek százával a papok, tárva-nyitva hagyva a pompás ajtókat, hogy beragyogja a diadalmas nap a még ásí- tozó ezüstbútort. A papok rengetege sötétvörös ruhát vett magára, az alvilág és bűnbánat színeit, hiszen ma megy meghalni Anu isten, és kihuny vele a világ, kialszanak a csillagok, és vele múlnak az emberi örömök.

— Lépj elő, lugal! — mordul az urigallu.

Ur Namimu letérdel, hogy megfosszák méltóságától. Amikor Anu meghal, ő se lehet többé király. Az urigallu sorjában elveszi tőle a méltóság jelvényeit, a görbe botot, dísztőrt, a tiarát. Majd enyhén pofon legyinti a nagyurat. A fülhúzástól se kíméli meg. Jó egynéhány ceremónián keresztül, a feltámadásig, a királynak béka módjára hasalnia kell a kőpadlón, és a vezeklők imáját sírnia.

Ha király nincs, bolond lugalt választ a nép. Ezúttal Ellil bani lesz az, az ékallu kertésze. Az kanyarintja most magára az ékes palástot, az terpeszkedik a kőtrónon, s ha akarja, kedvét tölheti a király ágyasaival is. Ismerik a