Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - Lehocky Teréz: Siqqurratu

jópofát, de a baruluk mégis éberek, ki tudja, hátha mégis fején hagyná a csúcsos sipkát.

A néptömeg lélegzet-visszafojtva ügyel a rítusra. Mind mezítláb járult a templomba, kívül hagyva az ünnepi cipőt és harisnyát. Csak fehér kötényben jöhetnek a hívők, ha nincs ilyen, künn tágasabb.

A tamgarü már jó ideje ül Nabü isten kápolnájában a fémváz mögött. Anu atyaistenen kívül ő az ünnep hőse. Nabüt mint borsippai lalkót csak ma iktatják be hivatalosan az uru- kiak közé, rábízva majd a Sorsok könyvének ősz-újévi szövegezését. „Még szerencse, hogy nem muszáj a kobakomon tartani ezt az esetlen, kétszarvú tökfödöt“ — örvendez a kényelmének, ámbár igaz, hogy sokáig nem bírná a tárt karú ülést, amibe a szobormás kényszeríti. Kissé restelli, hogy túl sok cirkuszt csinált egy süldő lányért. Hiszen olyan dúsgazdag, hogy akármelyik lugal lány is rátette volna ápolt, csecsemőkezét az ő szőrös tőzsér- mancsára.

Egyéb híján a némbereket f igyelgeti a szemnyíláson keresztül. Keresi azt, aki izzásba tudná hozni. Egyik se. Pedig sok ügyes, ledér fiatal test izzad az összepréselt tömegben. De neki mégis az a komiszul néma írnoklány kell. Az anyjának a pontos ellentéte. Ez a Niláme például a szerelem siqqurratujának a legtetején biztos bűntudatot érezne. S neki éppen azért kell, mert négy gyerek szülése után se fedné föl többé a köldökét.

Kutya meleg van, szeretné noszogatni a lusta papnépet, gyerünk, gyerünk azzal a bakkal. Mert azt hoznak, fiatal, makrancos, egyéves bakot, rügyező szarvacskákkal. Késsel lenyisszentik a fejét; s a kiszökkenő vérrel végigkenegefcík a templomhelyiségek valameny- nyi ajtaját. Még firkálnak is rá á'kombákomo- kat, titkos mágiák kezdőbetűit, hogy biztosabban elriasszák a démonokat.

„Na végre“ — könnyebbül meg Náibum. Csakugyan cipelik kifelé a bak törzsét, a fejét, és bedobják a csatornába. A két mészáros pap pedig, mint tisztátalan és bűnhordozó egyén, a fehérnép pajkos virgácsolása közepette kiűzetik a városból, a pusztára.

Kimászhat hát az isten alól. Kint a téren nagy lánggal lobog az óriás máglya, abba dobálja be az embersereg a maga lombos vétkét.

Senki se látja, átlopakodhat Tašmetum cellájába. Ez Nabü égi párja, és éppúgy írnok. Itt öltöztetik Nilámet ezüstpikikelyekkel kivarrt istennőruhájába, persze, a tízkönyö'knyi* anyagot ő adta hozzá. Tulajdonképpen semmi látnivaló nincs a lányon. Egyszerű, szürke lény.

* Hosszmérték: 1 könyök kb. Vz m

Butaságokat fecseg, és ugyanakkor az tagadása mindannak, ami butaság. Szóval okos. Különben nulla a teste. Mindössze négy vastag végtagcsont, amit izomrostok kötnek össze.

— Éppen mondom a gyügének, hogy gondoljon Ku Babára.* Az is vincellér pocka volt, és királynő lett belőle — így Šu’azide.

— Mit bolondítod szamársággal. Nem leszek lugal soha.

A lány lilára festett szemhéja alól rácsi!- lantja sűrű fekete szemét. Csak a szeme az anyjáé.

Nincs eszmecserére való idő. Nilámért jönnek a halottjajongók. Ahogy a liturgia kívánja, sir- va-ríva kell vonszolnia magát Anu isten sziklasírjához. Nyomában a gágü** valamennyi inges-bűnös angyala. S addig valami komor, szinte tapinthatóan sötét éneket zümmög a muzsika az őschaoszról, amiből megteremtette vala Anu a világot. Van benne némi zord fenség. Még a tamgarü szőrösre edzett mája is megrendül bólé.

Niláme siralmaira végre nagy dörgéssel kitárul a poklok sziklakapuja, és halotti leplében, sápadtan imbolyog kifelé a föltámadt Anu. Mögötte fölrémlik Allatu kénfelhőbe burkolt alakja, ki elől a papok és istenek is riadva hőkölnek vissza. Futnak is ám a gágü-lányok, ki merre lát, egyedül Niláménak kötelessége szembenézni az alvilág koronás némberével, aki nem engedi áldozatát, azt követelve, hogy legalább még egyszer töltsön vele fekete éjszakát.

Hah! Most jön a java! A harc Tiámat ősszörny és a poraiból föltámadott isten között. Persze, daliás színész alakítja a puszta markával csatázót, és nem is kíváncsi senki a táncosán könnyed mozgására, inkább a pokolvaros sirruš, a TiSmat ragadja meg a képzeletet. Minthogy mindig is a sátán és a bűn volt érdekesebb.

Mindenkinek borsódzik tőle a háta, annyira élethű szörnyeteg: kereszteződés a madár, a kígyó és az emlős között. Ha a hengeres testét nézed, akkor pikkelyekkel fedett, öreg, gyürűhüllőnek hat, mely kétágú nyelvét ölti. A mellső lába ragadozóé, a hátsó irdatlan karmos láb, valamilyen kihalt húszabáló madáré lehetett ilyen. A feje roppant kicsi az ormótlan, esetlen testhez képest.

Buták ugyan az emberek, de valami ébredezik az ösztönük mélyén, ha a sirrušra pillantanak. Talán ilyenek voltak a gigantikus ős* Történelmi igazság, bárha csak népmesének hitték

** Kolostor, bennlakó prostituáltakkal