Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - HAGYOMÁNY - Mártonvölgyi László: Ányos Pál szlovákiai vonatkozásai
ményeitől, s a megmagyarázhatatlan mélységek, titkok „tudatalatti“ tartalmakban jelentkeznek. A valóság és a művész közvetlen érzéki kapcsolata megszűnik, s a költészet egyedüli tárgya az ösztönvilág, a bizonytalanságok világa lesz. Csakhogy ezek a „bizonytalanságok" Forbáth korában már többnyire tudományos bizonyosságok (gondoljunk a freudizmusra, de a társadalomtudományokra, szociográfiára, szociológiára is!), megnevezett, érzékelhető valóság. „komprimált erők ezek, ekrazitpatrónok! gyomrok készülnek itt mohón, hogy mindent megemésszenek, villogó, éles fogak széjjelszaggatni a vonagló zsákmányt, kezek acélosan markolni a matériát, agyvelők, hogy uralkodjanak a téren és az időn! ezek a rugalmas anyaméhek tömlők.. (Termékeny asszonyok) Az idézet nem a legszerencsésebb, nem egészen fejezi ki, illusztrálja mondanivalómat, de megsejtetéséhez talán elég. Az ilyen és hasonló Forbáth-versekben a Rimbaudék és Tzaraék felbontotta valóság és tudat természetes érzéki kapcsolata áll vissza, s válik a költő alapértékeinek és élményeinek egyikévé, eredeti mondanivalójának meghatározó lényegévé. S befejezésül? Nincsen befejezésül. Forbáth Imréről a mondandót nem befejezni kell, hanem elkezdeni, s mondani mindaddig, míg irodalomtudományunkban és kritikánkban is ki nem alakul körülötte az a mítosz (természetesen érvekből szőtt), amelyet szóban és szórványos kritikákban már előlegeztünk neki. Persze közben tisztázni kell a mítosz előjelét is. Mártonvölgyi László Ányos Pál szlovákiai vonatkozásai 1756-ban született Ányos Pál, a magyar szentimentális költészet első nagy alakja. A zöld Zobor oldalából fehér hasábként csillan elő az egykoron híres zobori kolostor jellegzetes épülete. A távoli fák lombkoronája közül felvillanó hármas kupola viszont Felsőelefánt (Horné Lefantovce) egykori kolostorának épülete. A vasúton egymástól jó messze eső kolostorokat valaha a hegygerincen át gyalogösvény kötötte össze, melyet a nép Barát útnak nevezett el. Ezt az utat itt a színszlovák környezetben valaha egy magyar poéta taposta, Ányos Pál, akit szentimentális verse után a halo vány hold költőjének is neveztek. A zobori kolostor utolsó lakói a kamaldóli szerzetesek voltak. A felsőelefánti kolostoré a fehér ruhás, nagy kalapos pálosok. Az utolsó felsőelefánti fehérbarát a monda szerint a rend feloszlatása után egy kis kalyibába vonult vissza az erdő mélyén, s itt a hó betemette. A nép ezt az erdőt ma is Ferdinandkának nevezi, mert az utolsó barátot is Ferdinandnak hívták. Ányos Pál is nagy kalapos pálos volt, rendje 1781 szeptemberében (néhány életrajzírója szerint novemberében) helyezte őt ide a Nyitra-völgybe, ahol azelőtt sohasem járt. A polgári irodalomtörténetek vitáztak azon, miért helyezte rendje Ányost ide az isten háta mögé, az eldugott kolostorba. Császár Elemér azt állította, hogy a pálosok egyszerűen elküldték tagjaikat egy-egy évig remetéskedni valamelyik elhagyottabb rendházukba. Endrődy Sándor szerint Ányost rendje ide büntetésből küldte. Mittuch József (Adatok Elefánt történetéhez — 1904) hozzátette, hogy a rendet ebben az intézkedésben taktikai okok is vezethették. A felvilágosodott uralkodó, II. József általában nem jó szemmel nézte a reakciót hordozó egyházi rendeket, a pálosokban még kevésbé bízott, mert az ráadásul magyar rend is volt. Ányos a rend kebelében is egyenes gondolkodású ember volt, egyáltalában nem volt reakciós csúszó-mászó, mint a legtöbb rendtag. Gerinces magyar volt, az osztrák elnyomás tudatos elítélője. Mittuch azt jegyezte meg róla, hogy nem törődve a fenyegető veszéllyel, bátran, nyílt sisakkal lépett ki a porondra, s harsogó szóval lelkesített a magyar nemzeti szellem terjesztésére, amellett annyira demokratikus gondolkozású nemes volt, hogy egyik művében Julius Caesárt csak azért támadta, mert arra használta fel hatalmát, hogy a köztársaságot megbuktassa. A rend tehát, mely jól ismerte Ányos gerinces
