Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Lehocky Teréz: Siqqurratu
Lehocky Teréz siqquvvaiu A város kettős falán túl má* hajnal óta harcol a kisparaszt az aszállyal és sivataggal. Bár azt mondják az irigy idegenek, hogy a szumerdk két folyója közt van az ember és állat édenje, de ebből egy jottányi se igaz. Az örökös forró szél homokfelhőket ránt magával toronymagasra, s a nap miattuk csak széjjelmázolt vörös rongynak hat. Még hogy mindig kék az ég itt! Üres szó- cséplés, nádirón csúcsán született hazugság ez. A mennyek színét csak festéken láthatod. Vagy menj el Ištar épülő kapujához. Ott a fehér mén mása, meg a derűs égbolt kék zománcba varázsolva. De kint a határiban nincsenek se szépségek, se színek, csak csurgó verejték és ronda skorpió. A talaj összevissza repedezett agyag, a nap, a szél szárítja, hogy fűszál se marad rajta. Két esztendeig véres tenyérrel töröd a rögöket, nincs faekéd, se szakítóboronád, amivel a hantokba marhatsz. Aztán hordod a poshadt vizet, két korsót egy rúdon, a vál- ladon, mert vízhajtó barmot nem vagy képes bérelni. S mikor végre a zsenge árpa, s a kétmagú búza megnő, és majdnem szálanként, babusgatva metéled le a rézkéssel, akkor a javát a termésnek bér címén elviszi a tulajdonos. Neked marad a szalma, a kóró, a bogáncs, hogy hitvány tüzet éleszthess vele, meg persze az új munka és új csalódás. Hát ez az a paradicsom! Ilyesmi fut át a nyomorultak fején, amikor a negyedszáz szamárból álló karaván rátér a csatorna hídjára, hogy még az éj beállta előtt bejusson a városba. A legtöbb bámészkodó paraszt anyaszült meztelen, az ágyékkötőjét se kötözi föl. Ünnepre tartogatja, vagy az agyagkorsóba, ami majd végső hajléka leszen. A csatorna közelében a templombirtök zöldségeskertjében jobbágyasszonyok kapálgatják a fokhagymát, dinnyét, tököt. Ha nem néz oda az őr, a szájukba süllyesztenek egy apró uborkát. A többi terményt nincs hová dugni. Ők is pucéran volnának, ha nem volna fügefalevél. Van a kertben minden dög ivei: lencse, bab, kömény, ez az, amivel az ínséges honi étket tarkíthatnák. De a felvigyázónak soksíkú szeme van, akár egy légynek. Ha rajtakapná valamelyiküket a lopáson, a bűnös kezet tőből levágnák. Most, hogy a felmálházott állatok a közelükbe érnek, ők is abbahagyják a munkát, a kezükből ellenzőt csinálnak. Lám, mégis visszajött Naibum, a tamgarü*. Szamaragol a csúfság, a hasa, ni, lelöttyen a nyeregre. A lába csónaktopánba bujtatva. És a döglesztö kánikula ellenére is hullámos, nagy hajú paróka van a fején. Ha volna még szőrzete, a sza- kállát is kétrőfnyire megnövesztené. De ha nincs, jól van a mértani pontossággal bodorí- tott vendéghajzat is. Szapulják, mégis a fiatalabbja vágyva kandikál rá. A mellüket düllesztik, a hasukat behúzzák. Hátha megakad valamelyikükön a tekintete. Kinek tartogassák a szüzességüket? Talán a magukfajta rongyembernek, aki az első éjszaka után megböki a könyökével, és kiált egyet: „Eriggy dolgozni, mit hizlalod az alfeledet“. Naibum látja a templomkert zölden kacagó pázsitját, de nem az ifjú nőstényeket benne. A zsinóregyenes ágyásokat szemléli, a hozamot számítja belőlük. Ő is disznónak mondja a papot, akár a föld népe, ám csak azért, mert még több sekelt zsebel be, mint jómaga. A hídon túl, alázattal, jobb kezét a homlokához kapva fogadja a vámszedő: — Ša’ álu ša šulmi, béke veled — köszönti. — Soká voltál el, tamgarü. Csak bólint. Mit neki egy ilyen firkász! Igaz, nyolc holdhónapot tekergeti a nagyvilágban. Nem volt sietős a hazatérés, hiszen Urukban ellenséges lovas gutij hordák dári- dóztak. Még hogy Tiriqán, a királyuk, megrabolja őt attól a szürkén csillogó fémtől, amit a hetitáktól vett nagyobb áron, mint az aranyat szokás. Vas, tianzanaš, úgy mondták neki * Nagykereskedő
