Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok (II)
magasból tengerbe pillantó várfoka is beszél, pedig innen kiáltotta Hamlet a „lenni vagy nem lenni“ igéjét, ha nem is a történelemben, de a felújított Shakespeare-játékokban, és Rómeó és Júlia is itt halt meg, és itt fojtotta meg Otelló a hitvesét. Olyan csend van, mint az erdőben. S erről a csendről megint az angyalok háza jut az eszembe. Idegesen szaladok körbe a várfalon, visszatérek a Piacára, várom, hogy körülfogjanak a franciskánus templom ijesztő szörnyei, az angyalok házát mégsem tudom elhessegetni magamtól, Marika előrelógó maszatos kezével egyenesen belém kapaszkodik. Szeretném elküldeni magamtól, szégyellem, hogy mellettem lépeget, tüntetően a rektorpalota felé pislogok, hogy ezzel is mutassam, nem tartozik hozzám, véletlenül találkoztunk csak össze, nem ismerjük egymást. Valamit meg akart kérdezni tőlem, talán azt, hogy merre van az Ikonok Múzeuma vagy a Lapidárium. Csakhát Marika ilyet nem kérdezhet tőlem. Marikának baj van a Wechsler-Harvic koefficiensével. Marika legfeljebb csak azt kérdezhette; — Miért vitte el a házunkat a víz? Ördög tudja, hogy tévedhetett ezzel az együgyű kérdésével Marika Dubrovnyikba. Ide, ahol ezek a gyönyörű paloták állnak. Dehát Marikával kár vitatkozni, inkább Bányainak megmutatom viszonzásul a dominószabályokért Tiziano Magdolnáját, vagy a katerdrális- ban Raffael Madonna della segiőját, ami szintén csak kópia ... — Szóval smé az egész — hallom Bányai hangját a tenger felől. — Tréfli — teszi hozzá Vecserka. Nem, ebben a hangnemben nem lehet itt beszélni. Elkergetem magam mellől az angyalokat, de este a Labyrint bárban újra körém telepednek. — Marhán szeretem a konyakot — bök oldalba Bányai. A kis Imperiálba is utánam jönnek, már egész kótyagos a fejem, helyettük is ittam. Nézem a strip-tease számot. A színpadon ruhaakasztón férfikabát, s egy gumiarcú cilin- deres báb, helyette a magnetofon dönnögi éhes férfihangon: — Marusa, Marusa ... Marusa pedig ügyesen belenyúl az egyik férfikabátujjba, s a báb nevében levetkőzteti magát. — Jé, a Regőczy — súgják fülembe az angyalok. Kint tenger és csillagok. Elindulok a tengerparton találomra a Seherezáde-villa felé. Sejtelmes éjszaka. A villa kapuja tárva-nyitva. Sehol egy lélek, hosszú lépcsősorokon botorkálok lefelé. Ha valaki most leállítana, elém ugorna valamelyik fordulónál, talán éppen Old Shatterhand, könnyen végezhetne velem. Nem kellene törnöm a fejem a „sehoLsincsvége“ út hosszán és szélességén. Le egészen a tengerig vezetnek a lépcsők, távolról mulatók színes, kovácsoltvas lámpái világítanak. Leguggolok a vizes kövek -fölé, s a sötét végtelen habok cipőm orráig kunkorodó fehér csillámait nézem. Tulajdonképpen az egész jugoszláviai út alatt elfelejtettem az erdőt és az angyalokat, a Piacán lépegetve sem gondoltam rájuk, ami utólagosan visszhangzott bennem, az a tudatalatti délibábja volt. Csak itt a Seherezáde- villa lépcsőin, amikor átjárt a félelem árama, ötlöttek újra a tudatomba, a többi képet a gyorsan mozgó képzelet szórta szét idétlenül a fehér templomok és paloták közé. Egyedül Old Shatterhandre gondoltam, s ez a villanásnyi reflex egyetlen hangulat zsákjába csomagolta az angyalok házát. Másnap gyorshajóval indulok Rijeka felé, Abbázia nonarchiabeli sárga tenyerén megpihenek, aztán autó, vonat, autó vámőrök, pecsétek, hordár..., és nincs hordár. Itthon vagyok. Amikor a taxiból kilépek, a kapukulcsom után kotorászok. Az órámra pillantok; fél tizenegy. A kapualjban valaki ácsorog. Ügy megijedek tőle, mint Old Shatterhandtől a Seherezáde-villában. — Vecserka! — Maga honnan jön? — Én. . . Én Jugoszláviából. .. De maga hogy kerül ide? — Szabadságot vettem ki magamnak. Tiltakozni se érek rá, Vecserka megragadja az egyik bőröndömet, a liftben dermedten nézek rá. — Mióta álldogál itt? — Nem fontos. Már az előszobában vagyunk, elébe állok. — Itt nem maradhat. — Csak egy éjszakára. — Egy éjszakára sem, maga megszökött, maga megszegte az ígéretét... Különben is egyedül vagyok a lakásban... — Maga azt mondta, hogy ha nem lennék tetoválva, olyan lennék, mint a többi gyerek. — Ezért szökött meg? — Olyan akarok lenni, mint a többi gyerek'. — De ezt nem így kellett volna csinálnia... Most levágják megint a haját..., és Tren- csénbe küldik, és... — Akkor is olyan leszek, mint a többi gye^ rek... Maga mondta... Nézem Vecserka kifehéredett ajkát, a dióhéj rúzs is hiányzik róla. A ruhája gyűrött és rendetlen, így nem lehet emberek közé menni.
