Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok (II)
— Most maga persze éhes és fáradt — hadarom dühösen —, de itthon nincs semmi, mit csináljak magával? — Reggelig kibírom... Itt a szőnyegen is elalszom. — Nem kell a szőnyegen aludnia... Ott az ágy, ágyazzon meg magának... Én majd hozok ennivalót. Addig olvasson... Egy órába is beletelik, amíg felpakolva újból hazakecmergek. Vecserka fekszik az ágyamban, és alszik, a paplanon szétnyitva az Ezeregy- éjszaka meséi. A konyhaasztalra dőlve nagy sokára én is elszunnyadok. Arra ébredek, hogy Vecserka rázza a vállam. — Főzzek egy kávét? . Ja, persze, Veeserka, angyalok háza, Jugoszlávia, „seholsincsvége“ út, havas fák ... — Főzzön, ha tud — hagyom rá. — Tudok, nálunk otthon ugyanilyen készülék van. Megpróbálom összerázni a gondolataimat. A legfontosabb most az, hogy felhívjam az igazgatónőt. Bemegyek a szobába, és tárcsázom az angyalok házát... Halló, itt ... Vecserka rémülten berohan. — Nehogy megmondja, hogy itt vagyok... Addig ne.., tudja... Ebben a pillanatban a konyhából éktelen robbanás hallatszik. Csapjam le a telefont? Rohanjak ki a konyhába? Nincs idő rá. A túloldalon az igazgatónő tisztulás hangon csicsereg. — Hogy érezte magát? — Köszönöm, éppen tegnap érkeztem haza. — Vecserka is éppen tegnap szökött meg. — Tudom. — Tudja? — Igen, azért hívom..., hogy ne értesítse a rendőrséget... — Már értesítettem. — Akkor azonnal jelentse be, hogy Vecserka önként visszajött... Halló... Érti? — Egy szót se értek az egészből. Hol van Vecserka? — Nézze, én ezt most nem mondhatom meg, de becsületszavamat adom rá, hogy egy hét múlva Vecserka önként visszamegy az intézetbe. Halló...! A vonal megszakadt. Rohanok a konyhába. Vecserka a konyha kövén gubbaszt, és a kávéfőző darabjait szedegeti. Az egész konyha csupa kávé. — A fene egye meg — dobbantok a lábammal. — Ne haragudjon rám — suttogja Vecserka, és látom, hogy a kezét védekezőén maga elé emeli. Rettenetesen szégyellem magam. — Vecserka, csak nem fél tőlem? — hajolok fölé. — Az egész rohadt kávéfőző nem éri meg, hogy féljen... Még milyen szerencse, hogy bejött utánam... Ha kint marad a konyhában, meg is sebesülhetett volna. — Nem haragszik? — Haragszik a fene... Hagyja azokat a re- peszdarabokat... Inkább lásson neki a reggelinek, ott az a csomag az asztalon... — Mennyit ehetem belőle? — kérdezi Vecserka. Ez a kérdés végképp összekuszál. Türelmetlen tennivágyással tölt el. Gyorsan magamra kapom a kabátom. — Egyen meg mindent nyugodtan, Vecserka..., és zárja be belülről az ajtót, senkinek se nyissa ki... Én amint tudok, visszajövök. Útközben minden pofon egyszerűnek látszik. De a plasztikai sebészeten a főorvos barátom már egy fél órája csak a fejét csóválhatja. — Nem lehet, kérlek szépen. — Nem értelek, kérlek szépen. — Mit írjunk be a felvételi lapra, kérlek szépen ? Zúg a fejem. Megint eltelek kishitűséggel és tehetetlenséggel. A kávéfőző is felrobbant, Marika mintha az orrom előtt lóbálná a Wechsler- Harvic koefficienst. Az egész erdő megindul, minden ága tele van kartotékokkal, Regőczy meztelenül ugrál a fenyőfák tetején, Bányai tranzisztoron lovagol, és az arcomba dobálja a dominókockákat, Vég Piroska hosszú szerelmes leveleket tépdel kicsi, egyforma darabokra. Szédülök. Jóformán nem aludtam. Reszkető tagokkal feltápászkodom. — Nézd, énnekem még soha semmit sem ■sikerült elintéznem az életben... Semmit, érted?... Nem lep meg a magatartásod..., csak nem tudom megérteni, miből épült fel ez a mi bonyolult életünk... Miből épült fel, ha mindenki azt csinálta csak, amit lehet, amit szabad, amit muszáj... Miből épült fel a Sponza palota... és az Onofrió kút... — Kérem szépen... — látom, hogy szeretne félbeszakítani, de közben megcsillan a szemüvege. Szent atyám, ugyanúgy csillog a szemüvege, mint az igazgatónőnek. Ettől dühbe jövök. — Vedd tudomásul, hogy teljesen meg vagyok elégedve veled, semmi egyebet nem vártam, amúgy sem tudtam még soha semmit elintézni... Remélem, hogy egyszer te is megtudod, milyen érzés az, amikor az embernek semmit sem .sikerül elintéznie, és kénytelen ellopni a tranzisztort és leütni a taxisofőrt... Agyamban a Teke-teke madár csőre csattogott, s a szavak értelmetlen szótagokká változtak. No, ne, ni, na, non. A gombjaimat rán- cigáltam: Fel kell akasztani Piroska apját? Nem kell felakasztani?
