Irodalmi Szemle, 1966

1966/5 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok (II)

volna, de most már mindegy... Jöjjenek a szatyrok és a nénikék, minél több, hogy beleférjen az a tolltartós igazságtalanság, hogy a másik igaztalanul ráfogott harminc korona se fájjon, eggyel több vagy kevesebb: már mindegy... A rendőrségen Bözsi annyi esetet mesél, hogy a felét se tudja bebizonyítani. Nincs árvíz.

Nincs árvíz. Csak a bokrok hajolnak össze, és egy száraz levél zörren a hóra, egészen úgy, mint egy nénike szatyrából véletlenül kiesett pénztárca. A levél erei olyanok, mintha vasútvonalat jeleznének, talán éppen azoknak a síneknek a hátán lovagolt Bözsike kirándulása.

A bokrok összehajtanak, de az igazgatónő szétnyitja az ágakat.

— Honnan szedi ezt a történetet Kis Bözsi- vel kapcsolatban? Ő mesélte?

— Igen.

— Kis Bözsinek nincs is apja.

— Hát akkor mostohaapja.

— Mostohaapja sincs, nem is élt otthon, a nagyanyjánál nevelkedett...

Meglep az igazgatónő bokorleleplező tevékenysége, de ezt a meglepődésemet nem akarom mutatni.

— így is történhetett volna — mondom.

Persze, az angyalok hazudnak is, de a hazugságok is rejtenek magukban igazságot, csak ki kell hámozni belőlük. Az öreg szatyros nénike, mondjuk, Bözsi nagyanyja, az elképzelt kutyagumis apa pedig a vitatkozó nincs- telenség.

— Ugye, először a nagyanyja pénztárcáját vette el?

— Igen — egyezik bele Bözsi minden gondolkozás nélkül.

— Nem baj, Bözsike, majd szervezünk egy kisebbfajta árvizet, s az kimossa az emlékeket a nagymama szatyrából.

— Onnan már nem lehet, nagymama meghalt.

— S amióta meghalt a nagyanyja, kinél élt Bözsike? — kérdezem az igazgatónőtől.

— Az igazgatónő megrökönyödve néz rám.

— Miért halt volna meg Bözsike nagyanyja?

— Nem halt meg?

— Épp a mai postával kért látogatási engedélyt.

Bizonyos szempontból azonban meghalhatott Bözsike nagyanyja, talán éppen az ellopott pénztárcán keresztül. Bözsike árvíz alá temette a nagyanyját, hogy ne kelljen különösebben szégyenkeznie miatta.

— És a temetésre elengedték? — faggatom Bözsikét felgyűlő kíváncsisággal.

— A, nem engedtek el... Meg aztán nem is temették el nagymamát...

— Nem temették el?

— Nem... Tulajdonképpen ő temetett el engem. De ezt maga úgyse érti.

— Dehogynem értem. — S hagyom, hogy az ágak visszapattanjanak Bözsike története fölé.

így aztán semmi sem zavar, hogy tovább lépjek. Egy idő óta szorgalmasan rakom a pálcikákat. Bányaiét és Vecserkáét is, régen magam mögött hagytam egy csomó ismert hóbuckát, a kartotékfákat, több egyforma útkereszteződést és a Teke-teke madár fáját is. Bözsike bokra előtt, igaz, elég sokáig tétováztam, de most már az sem tartana vissza, csakhogy...

Csakhogy tegnap kaptam kézhez az útlevelemet, hivatalos kiküldetésben Jugoszláviába kell utaznom. A sok erdőben bolyongás után végül is örülök ennek az útnak. Amíg csomagolok, hagyom, hogy Bözsike nagyanyját temesse el, aki akarja. Annak is örülök, hogy kikerülök az egyforma fák közül. Azonban hiába húzom le a hálókocsi függönyét, az erdő azért a vonat mellett lépeget.

A határőrök kergetik vissza helyére az erdőt, meg a megismétlődő úti formalitások. Amikor az Avalun heggyel szemben Belgrád- ban felszállók a repülőgépbe, végleg kicsivé morzsolódnak a fák, aztán a gép rázásai közben megfeledkezem egészen az erdőről, a boszniai havasok felett járunk. És máris a tenger. Félelmetesen zúg a fülem. A Dorfo Csilip-i repülőtéren leszállunk. Innen húsz kilométeres autóbuszút Dubrovnyikig. Pálmafák, az Adria és a ragyogó fehér város. A szláv Athén. De szerintem Athént nem is lehet hozzáhasonlítani. Athén nem fekszik közvetlenül a tengerparton, s ott a tenger színe is más. Itt a házak ablakából egyenesen a tengerbe lehet köpni.

A főúton, a Piacán lépegetek. Mennyivel más út ez, mint az a másik! Századok színezik, épületek és falak fogják közre. Pontosan ettől eddig tart. Nem is tudom, merre nézzek. Minden ház más és más. És mégis minden ház egyforma. Pedig három stílusból van összegyúrva a legtöbb templom és középület, gót- ból, barokkból és reneszánszból. A harmónia különös öntvényévé válik így valamennyi. És mindenütt templomok. Harangszó után fülelek, de a franciskánus templom gótívben kezdődő és barokkban végződő tornya hallgat, és a dominikánusok temploma is hallgat, ahol Tiziano festette bűnbánó Magdolna freskóját, és a katedrális is hallgat, amelyet talán még Oroszlánszívű Richárd kezdett el építeni. És a Sponza palota is hallgat, az Onofrió kút kupolája betakarja a vizek fecsegését, a Reveim erődítmény falaiba rejti a századok előtt fütyülő lövedékek zaját. A Lovranac 27 méter