Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - Monoszlóy Dezső: Tetovált angyalok (II)
Monoszlóy Dezső leáouáft aflg JJalok il. Violát alighanem egy modern űrrepülőnek kellene feleségül vennie, aki egyenesen a rakétából kilépve sietne haza: — Nézd, ezt a kristályrózsát a Szaturnuszról hoztam neked. — Veszélyes volt az út? — kérdezné Viola. — Ä — legyintene a férje —, az első ötszázezer kilométer után egy óriási meteor, igaz, majdnem nekünk ütközött, de sikerült kikerülni. És nem hordana jéger alsónadrágot. A „seholsincs“ útnak sehol sincs vége, de azért út, és az útnak szélei vannak, és mindig akad egy fa, egy bokor, egy felrepülő madár, amibe bele lehet kapaszkodni, rájuk lehet támaszkodni, ha másképp nem, tekintettel, gondolattal. Az egész végtelen, az rosszabb, annak se széle, se hossza nincsen. Gyerekkoromban sokat töprengtem a végtelenen. Próbáltam elképzelni az óriási asztallapot, amely egyre tovább tart, mögöttem is, s amikor eljutottam végre a sarkáig, rájöttem, hogy helytelenül gondolkoztam, innen megint csak asztallapra kell lépnem, amelynek megint csak nincsen sarka, hanem asztallapban folytatódik. Aztán megismerkedtem Einsteinnel, és az asztallap kezdett kunkorodni, önmagába visszatérő gömb és kör lett belőle, de a körön és a gömbön kívül megint csak kívül rekedt egy csomó színes tollú madár és titokzatos, nagy testű hal, amelyek a gömbön túl úsztak és repültek. Viola férje is ezen a gömbön túlról hozta a kristályrózsáit, olyan mesz- sziről, ahonnan már a leütött taxisofőr alakja is egy egész más idősíkká alakult át, függetlenül Violától, beleolvadt a Mindenségbe. Nem tudom, hogy a gyermekkori jóság érdem-e. Azt gondolom, hogy inkább szerencse. A középkorban a tolvajoknak levágták a kezüket, a fajtalankodókat máglyán égették el, a rablókat karóba húzták; a középkornak védekezni kellett, mert még túl erősen élt az emberekben a szükség kényszerítő ösztöne. A középkornak olajba kellett főzni, vasszüzekbe zárni az elítélteket. És azóta sejtek láncán keresztül rettegtet a „jónak lenni“ parancsa. Egyszerűen szinte természetes a gyermekkori jóság, és szerencsés az, aki ennek az általános tulajdonságnak részese és örököse. És van, akiben még régebbi sejtek mozdulnak, a lopj, rabolj, ölj, mert kiszáradtak a legelők, őskori tigris űzött ki a barlangból, közelednek az ellenséges törzsek, fel kell készülni a támadásra, a sátorokba össze kell gyűjteni a tranzisztoros rádiókat, és a közeli trafikokból be kell gyűjteni a finom cigarettákat ... Lehet, hogy sokáig tart majd az ostrom... Vecserka anyja erről mit sem tud. Még azt sem érti, hogy a lánya nemcsak maga miatt akar bárba menni, de helyette is. Vecserka anyja is szeretett volna bárba menni, bár lehet, hogy nem is tudta az árvaházban, hogy létezik-e bár, mégis akart menni, ha nem is tudott róla, a lánya azonban szétrúgja a2 árvaház falait, Vecserka az egész árvaház nevében akar bárba menni. — Egy tizenöt éves lánynak nem lehet bárba mennie. De Vecserka nem tizenöt éves, Vecserka anya és lánya is egy személyben. Vecserka az egész árvaház. És egyszer áz árvaháznak is kimenőt kell kapnia, egyetlenegyszer... Ha Vecserkának szerencséje volna, egyórás céltalan utcai kódorgás után biztosan hazamenne. Még nem is vacsorázott. Éhes is. Hideg van. De Vecserkának nincs szerencséje. Megjelenik Old Shatterhand, egy nyúlánk szőke fiú, és megszólítja: — Egész csinos kis csaj vagy, nem megyünk zötyögni valahová? Vecserka kalandra vágyik, és elmegy zötyögni Old Shatterhanddel, utána fölmenn«k a fiú lakására, egy garázs formájú lyukba, ahol szintén szörnyű hideg van. Rumot isznak. Vecserka még sohase ivott rumot. Forogni
