Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - FIGYELŐ - Milan Kundera: Az örök vágyakozás aranyalmája (elbeszélés)
rencsénk. ő ugyanis túlságosan hitt nekünk! — No és? Azt akartad talán, hogy ne higy- gyen nekünk? — Ügy talán jobb lett volna. A túlzott hit a legrosszabb szövetséges. — A gondolat magával ragadott, belejöttem a fecsegésbe: — Ha szó szerint hiszel valamiben, akkor a hited végül is ad abszurdum viszed. Aki igazi híve, mondjuk, valamilyen politikának, sohasem veszi komolyan annak cselfogásait, hanem csak gyakorlati céljait, melyek a cselfogások mögött rejlenek. A politikai frázisok és a cselfogások nem azért vannak, hogy higgyünk bennük; inkább valamilyen közös egyezményes mentségként kell szolgálniuk; az ostobák, akik komolyan veszik azokat, elöbb-utóbb felfedezik bennük az ellentmondásokat, lázadni kezdenek, és megszégyenülten eretnekekként, s hitehagyottakként végzik. Nem, a túlzott hit sohasem hoz semmi jót; és nemcsak a politikai vagy a vallási rendszerek, hanem a mi rendszerünk számára sem, amellyel magunkévá akartunk tenni egy leánykát. — Valahogy nem értelek — mondta Martin. — Pedig teljesen érthető: a leányka számára a valóságban csak két komoly és tiszteletreméltó úr voltunk, ő pedig, mint az illedelmes gyermek, aki a villamoson felkínálja a helyét az idősebbnek, ki akart bennünket elégíteni. — Akkor mért nem elégített ki? — Azért, mert annyira hitt bennünk. Hazavitte az anyjának a salátát, és azonnal lelkesen beszélni kezdett neki rólunk: a történelmi filmről, a csehországi etruszkokról és az anyja ... — Igen, a többi már teljesen világos előttem ... — szakított félbe Martin, és felállt a pádról. Árulás A nap egyébként már lassan ereszkedett le a háztetők fölé; kissé lehűlt a levegő, s mi szomorúak voltunk. Mindenesetre az önkiszolgálóhoz is elmentünk megnézni, véletlenül nem vár-e még most is ránk a kordbársony nadrágos lány. Nem volt ott. Fél hét volt. Elindultunk az autónk felé. Ügy éreztük magunkat, mint akiket kiutasítottak egy idegen városból, s megfosztottak a kínálkozó örömöktől. Beláttuk, hogy nincs más választásunk, mint visszavonulni saját gépkocsink területen kívüli szigetére. — Nohát! — rivalít rám Martin az autóban. — Ne vágj már olyan gyászos arcot! Semmi okunk a szomorkodásra! Hisz a legfőbb dolog még most következik! Szóvá akartam tenni, hogy arra a legfőbbre az ő Jirinkája és Jirinkájának a zsolija miatt alig maradt egyetlen órácskánk, de inkább hallgattam. — S különben is — folytatta Martin — eseménydús volt a napunk: regisztráltuk a traplicei lányt, és kontaktusba léptünk a kordbársony nadrágos kisasszonnyal, s mindenkorra előkészítettünk mindent, már nem kell semmit tennünk, csak még egyszer kikocsiz- nunk! Nem ellenkeztem. Igen. A regisztrálás és a kontaktusba lépés nagyszerűen sikerült. Ez rendben van. De ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy Martin az utóbbi évben a számtalan regisztráláson és kontaktusba lépésen kívül, semmilyen rendesebb dolgot nem csinált. Ránéztem. A szem, mint mindig, vágyakozóan ragyogott; s ekkor úgy éreztem, hogy szeretem Martint, és szeretem azt a zászlót is, mely alatt ifjúkora óta menetel: az örökös nőhajsza zászlaját. Egy idő múlva Martin azt mondta: — Hét óra van. Odahajtottunk vagy tíz méternyire a kórház kapujához, úgy, hogy a kocsi tükrében nagyszerűen láthattam, ki jön ki a kapun. Állandóan erre a zászlóra gondoltam. És arra, hogy ez a nőhajsza évről évre egyre kevésbé a nőkért, s egyre inkább magáért a hajszáért van. Feltéve, hogy már előre hiábavaló üldözésről van szó, naponta számtalan nőt üldözőbe lehetne venni, és így a hajszát teljesen abszolutizálni. Semmi kétség: Martin az abszolút hajsza rabja lett. Vártunk öt percet. A lányok nem jöttek. Ez engem egyáltalán nem nyugtalanított. Teljesen mindegy volt nekem, eljönnek-e, vagy nem. De ha még el is jönnének, mit érne az; egyetlen óra alatt talán kikocsizhatnánk velük a távoli víkendházba, jó belátásra bírhatnánk, és megejthetnénk őket? Nyolckor pedig szépen elbúcsúznánk és hazamennénk? Nem, Martin ezt az egész kalandot (mint már annyiszor) még akkor önámító játékká tette, amikor időlehetőségeinket egyetlen órára korlátozta. Igen. Ez a helyes kifejezés! Minden eddig végrehajtott regisztrálás és kontaktusba lépés nem egyéb, mint önámító játék, amellyel Martin meg akarja őrizni azt az illúzióját, hogy semmi sem változott meg, hogy az ifjúság kedves komédiája tovább tart, hogy ereje ma is törhetetlen, hogy a nők labirintusa végtelen, s még ma is az ő vadás zfeirodalma.
