Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - FIGYELŐ - Milan Kundera: Az örök vágyakozás aranyalmája (elbeszélés)
Eltelt tíz perc. A kijáratnál nem mutatkozott senki. Martinban felforrt az epe, majdcsaknem kiabált: — Még öt percet adok nekik, tovább nem várok! Martin már régóta nem fiatal — töprengtem tovább. Rajongva szereti a feleségét, és tulajdonképpen rendezett házaséletet él. Ez a valóság. És lám, e valóság fölött (és vele párhuzamosan) az önámítás meghatóan ártatlan síkjában tovább folytatódik Martin nyugtalan, vidám és kalandos ifjúsága, mely már puszta játékká változott, s amely már képtelen játékteréből kitörni, s életté, valósággá realizálódni. És mivel Martin, a Szükségszerűség elva/kult lovagja, kalandjait — anélkül, hogy tudott volna róla — ártalmatlan játékokra cserélte, de továbbra is értük él teljes lángoló leikével. Hát jó, mondtam magamban. Martin a saját önámításának a rabja, de ki vagyok én? Kicsoda vagyok én? Mért asszisztálok itt neki ebben a nevetséges játékban? Én, aki tudom, hogy mindez csalás, mért játszom az egészet vele együtt? Hát nem vagyok még Martinnál is nevetségesebb? Mért kell most itt olyan arcot vágnom, mint egy szerelmi kaland előtt, mikor tudom, hogy legfeljebb csak egy teljesen céltalan órát tölthetek itt — idegen és közönyös lányok társaságában? Ebben a pillanatban észrevettem a tükörben, hogy a kapuban megjelent két fiatal nő. Egész ide látszott, hogy ragyognak a púdertól és a rúzstól, feltűnően elegánsak voltak; késésük nyilván tökéletesen rendbe hozott külsejükkel függött össze. Körülnéztek, és elindultak a kocsi felé. — Martin, nem tehetünk semmit — tagadtam le a lányok megérkezését. — A negyed óra letelt. Indulunk. — És rátapostam a gázpedálra. Vezeklés Elutaztunk B.-ből, magunk mögött hagyva az utolsó házakat is, a földek és az erdők között haladtunk tovább. A nap hatalmas korongja eltűnőben volt a hegygerincek mögött. Hallgattunk. Iskarioti Júdásra gondoltam, akiről egy szellemes író azt mondja, hogy éppen azért árulta el Jézust, mert határtalanul hitt benne; nem bírta kivárni a csodát, amely által Jézus a zsidók előtt megmutatta volna isteni hatalmát; kiszolgáltatta hát a poroszlóknak, hogy végre tettre bírják; elárulta, mert minél előbb tanúja szeretett volna lenni győzelmének. Jaj nekem, mondtam magamban, hisz én Martint a legkevésbé fenséges okból árultam el; éppen ellenkezőleg — azért árultam őt el, mert nem hittem tovább magában az emberben (és szöknyavadászságának isteni hatalmában); gyalázatos keveréke vagyok Iskarioti Júdásnak, és Tamásnak, akit „hitetlennek“ neveztek. Éreztem, hogy bűnösségemmel együtt nő Martin iránti érzékenységem, és hogy örökös hajszájának zászlaja (mely suhogva lobogott fejünk fölött) egyre jobban sírásra késztet. Kezdett bántani a lelkiismeret elhamarkodott tettem miatt. Hát engem talán nem vonz valamilyen mágneses erő, hogy hiábavaló kirándulásokat tegyek a szabadság és a csavargások, az ízlelgetés és a keresés, a kötetlenség és a szabad akarat letűnt korába? Hát én talán könnyen le tudok mondani azokról a kiruccanásokról, amélyek az ifjúságot jelentik számomra? És talán tehetek mást, mint hogy megpróbálom utánozni az ifjúságot, és hogy ez értelmetlen cselekedetek számára igyekszek biztos hajlékot keresni értelmes életemben? Mit számít az, hogy mindez hiábavaló játék? Mit számít az, hogy ezt tudom? Talán abbahagyom a játékot, mert hiábavaló? Tudtam, hogy nem; tudtam, hogy csakhamar újra kiruccanunk Prágából, s leszólongat- juk majd a lányokat, és újabb bolondságokat találunk ki. Mindezek ellenére én már csak meghason- lott, kételkedő és mérlegelő alak leszek, Martin viszont a mitológiai alakokhoz hasonlóan örökké ép bensőjű lény marad, aki nagy, metafizikus harcot vív majd az idővel és az átkozottan szűk keretekkel, melyek között életünk szorong. Az örök vágyakozás aranyalmája Mellettem ült, és lassan magához tért felháborodásából. — Hallod — mondta —, az az orvostanhallgató-lány tényleg otyan magas kategória? — Mondom neked: megüti Jiíina színvonalát. Martin további kérdéseket tett fel. A me- dikát újra le kellett neki festenem. Azután azt mondta: — Később talán átadhatnád nekem, nem? Elhihetően akartam válaszolni: — Azt hiszem, az nehezen menne. Zavarná, hogy a barátom vagy. Szilárd elvei vannak... — Szilárd elvei vannak... — mondta Martin szomorúan. Látszott rajta, hogy sajnálja. Nem akartam gyötörni. — Talán ha eltitkolnád, hogy ismerlek —
