Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - FIGYELŐ - Milan Kundera: Az örök vágyakozás aranyalmája (elbeszélés)

gyermek, de még nem is nagylány. Ettől egyszerre olyan izgatottak lettünk, hogy Martin azonnal felugrott a pádról:

— Kisasszony, Jasný rendező, filmrendező vagyok, segítsen rajtunk.

Kezet adott neki. A leányka végtelen ámulattal szorította meg a kezét.

Martin fejével felém intett, és azt mondta:

— Az operatőröm.

— Kališ — adtam kezet a leánykának.

A leányka meghajolt.

— Kínos helyzetben vagyunk, külső felvételeket akarunk készíteni; az asszisztensünknek várnia kellett volna -itt bennünket, de nem jött el. Úgyhogy most éppen azon törjük a fejünket, hogyan ismerhetnénk ki magunkat ebben a városban és a környéken. Kališ elvtárs ugyan állandóan böngészi ezt a vastag német könyvet — próbált tréfálkozni Martin —, de abban, sajnos, ezt nem találja meg.

Mivel egész héten bele se nézhettem a könyvembe, Martin célzása valahogy nagyon felingerelt:

— Kár, hogy magát nem érdekli jobban ez a könyv — támadtam rá a rendezőmre. — Ha az előkészületek idején alaposan áttanulmányozná a dolgokat, és a tanulást nem hagyná az operatőrökre, lehet, hogy a filmjei nem lennének olyan felületesek, s nem lenne bennük annyi badarság.. . Bocsásson meg — fordultam elnézést kérve a leánykához —, a munkánkból adódó vitánkkal már csak nem fogjuk magát terhelni. Filmünk ugyanis történelmi film lesz, és a csehországi etruszkok kultúrájával is összefügg ...

— Igen — hajolt meg a leányka.

— Egészen érdekes ez a könyv, nézze meg

— adtam át a könyvet a leánykának, aki azt szertartásos félelemmel vette a kezébe, s amikor látta, hogy örülnék neki, belelapozott.

— A közelben valahol mégiscsak itt kell lennie a Pcháček várnak — folytattam —, hisz az volt a cseh etruszkok központja..., de hogyan jutunk el oda?

— Nincs az messze — mondta a leányka, és egészen felragyogott az arca, mert azáltal, hogy biztosan tudta, merre kell a Pcháčekre menni, egy kissé szilárdabbnak érezte a talajt a talpa alatt abban a kissé rejtélyes beszélgetésben, melyet vele folytattunk.

— Igen? Jártas arrafelé? — kérdezte Martin megkönnyebbülést színlelve.

— Hát persze! — mondta a leányka. — Alig egyórás út!

— Gyalog? — kérdezte Martin.

— Igen, gyalog — mondta a leány.

— De hiszen mi autón jöttünk — mondtam.

— Nem akar lodivodunk* lenni? — mondta Martin, de én nem folytattam megszokott tréfás rituálénkat, mivel lélektanilag jobban fel tudom mérni a helyzetet, mint Martin, és kiéreztem, hogy ez esetben a könnyelmű tréfálkozással elronthatnánk a dolgot, és hogy most a legjobb fegyver csak a teljes komolyság lehet.

— Semmiképpen nem akarjuk, kisasszony, hogy elpazarolja ránk az idejét — mondtam —, de ha lenne olyan kedves, és szentelne nekünk egy kis időt, s megmutatna nekünk néhány helyet azok közül, amelyeket keresünk, sokat segítene rajtunk — és mindketten nagyon hálásak lennénk magának.

— Miért ne? — hajolt meg újra a leányka —, nagyon szívesen ... De ... — s csak most vettük észre, hogy szatyor van a kezében, két fej salátával — de előbb haza kell vinnem anyukámnak a salátát, itt lakunk mindjárt a közelben, és én azonnal visszajönnénk ...

— Az természetes — mondtam —, a salátát idejében és rendben haza kell vinnie az anyukájának, mi szívesen várunk.

— Igen. Legkésőbb tíz perc múlva itt leszek — mondta a leányka, és még egyszer meghajolt, s elment. Ahogy csak tudott, sietett.

— Uram! — mondta Martin, és leült.

— Nagyszerű, mi?

— Meghiszem azt! Feláldoznám érte mind a két felcserlányt.

A túlzott hit csalárdsága

Eltelt tíz perc, eltelt egy negyedóra, de a leányka csak nem jött.

— Ne félj — vigasztalt Martin. — Ha van valami biztos, akkor hogy eljön, az az. Fellépésünk teljesen valószerűen hatott, és a leányka magánkívül volt.

Nekem is az volt a véleményem, tehát vártunk tovább, s a percek múlásával egyre jobban és jobban kívántuk ezt a gyermekien gyöngéd leánykát. Közeledett a kordbársony nadrágos lánnyal megbeszélt találkánk időpontja is, de kis fehér leánykánk annyira lekötötte minden figyelmünket, hogy eszünkbe se jutott elindulni.

— Idehallgass, Martin, azt hiszem, már nem jön — mondtam végül is.

— Mivel magyarázod ezt meg? Hisz az a lány úgy hitt nekünk, mint egy istenségnek.

— Igen — mondtam —, és ez a mi balsze* Célzás az el'óz'ó szójátékra