Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - FIGYELŐ - Milan Kundera: Az örök vágyakozás aranyalmája (elbeszélés)

Ezért vagy egy héttel ezelőtt azt kellett neki hazudnom, hogy regisztráltam egy me- dikát. Martin elégedett volt velem, s kon­taktusba lépésre ösztönzött. És ma ellen­őrizte, mennyire jutottam. — És mégis körülbelül, milyen színvonalú? Van legalább olyan... — behunyta a szemét, és a sötétségben valamilyen mérték után kutatott, aztán eszébe jutott egy közös isme­rősünk: — ... van olyan, mint Markétka ? — Öh, sokkal jobb — mondtam. — Ne mondd ... — csodálkozott Martin. — Olyasmi lehet, mint a te Jirinád. Az ő számára a felesége a legmagasabb mér­ce. Martint nagyon boldoggá tette, amit közöl­tem vele. Elábrándozott... Sikeres kontaktusba lépés Később bejött a büfébe egy kordbársony nadrágos lány. Odament a pulthoz, kért szí­nes vizet, és ment meginni. Odaállt a szom­szédos asztalhoz, a poharat a szájához emel­te, és anélkül, hogy leült volna, ivott. Martin odafordult hozzá: — Kisasszony — mondta —, idegenek va­gyunk itt, volna egy kérdésünk . .. A lány elmosolyodott. Egészen szép volt. — Nagyon melegünk van, és nem tudjuk, mit csináljunk. — Menjenek, fürödjenek meg. — Éppen ez az. Nem tudjuik, hol lehetne itt maguknál fürödni. — Hát itt fürödni sehol sem lehet. — Hogy lehetséges az? — Van itt strand, de a medencéből már egy hónapja kiengedték a vizet. — És a folyó? — Azt kotorják. — Akkor hová járnak fürödni? — Ha járunk, akkor a hoteri tóra, de az leg­kevesebb hét kilométerre van ide. — Az csekélység. Van autónk, elég, ha elvezet oda bennünket. — Maga lesz a lodivod* — mondtam. — Inkább autovod — javított ki Martin. — Ha így, akkor már inkább autovodka — mondtam én. — Autokonyak — mondta Martin. — És ha a kisasszonyról van szó, legalább ötcsillagos — mondtam megint én. — Egyszóval maga a mi csilla gképünk­* Szójáték: a lodivod révkalauzt, az autovod gépkocsikalauzt, az autovodka pedig kalauz- nőt is jelent be tartozik, ezért velünk kellene jönnie — mondta Martin. A lányt zavarba hozta a locsogásunk, de végül is azt mondta, hogy akkor hát eljön, csak előbb még valamit el kell intéznie, azután haza kell ugrania a fürdőruhájáért; mi csak várjuk őt pontosan egy óra múlva ugyanezen a helyen. Elégedették voltunk. Néztük, hogyan megy el, milyen szépen riszálja a farát és rázza fekete hajfürtjeit. — Barátom — mondta Martin —, rövid az élet. Ki kell használnunk minden percet. A barátság dicsérete Azután visszamentünk a parkba. Megint szemügyre vettük a padokon üldögélő leány­párokat; itt-ott találtunk is egy-egy szemre- való lányt, de az nem fordult elő, hogy az egymás mellett ülő lányok mindketten csino­sak lettek volna. — Ennék valamilyen külön törvénye van — mondtam Martinnak. — A csúnya lány szép barátnője tündöklése által remél valamit, a szép barátnő viszont azt reméli, hogy a csú­nya lány mellett még sokkal szebbnek fog látszani; a mi számunkra ennek az a követ­kezménye, hogy barátságunknak állandóan újabb és újabb próbát kell kiállnia. S én ép­pen azt becsülöm sokra, hogy sohasem en­gedünk szabad folyást az események fejlő­désének vagy valamilyen kölcsönös versen­gésnek; a választás nálunk mindig udvariasság dolga; a szebbik lányt felkínáljuk egymásnak, mint két régimódi úr, akik sohasem tudnak bemenni ugyanazon az ajtón, mert nem akar­ják, hogy egyikük előbb menjen be. — Igen — mondta Martin meghatottan. — Nagyszerű barát vagy. Gyere, leülünk egy kicsit, mert fáj a lábam. A fejünket kényelmesen hátrahajtva ül­tünk szemben a nappal, s egy ideig nem tö­rődtünk vele, mi történik körülöttünk. A fehér ruhás lány Martin hirtelen kiegyenesedett (nyilván va­lamilyen titokzatos erő sugallatára), és fe­szülten nézett végig a park elhagyott útján. Egy fehér ruhás lányka közeledett felénk. Már messziről, még amikor testének arányait és arcvonásait nem lehetett pontosan megfi­gyelni, különös, nehezen kifejezhető bájossá­got, valamilyen tisztaságot vagy gyöngédséget vettünk rajta észre. Amikor a leány már közel járt hozzánk, láttuk, hogy egészen fiatalka, már nem is

Next

/
Thumbnails
Contents