Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - FIGYELŐ - Milan Kundera: Az örök vágyakozás aranyalmája (elbeszélés)

lést kell végeznünk, azaz fel kell jegyeznünk jegyzetfüzetbe vagy az emlékezetünkbe (Mar­tin rendszerint az emlékezetére bízza magát) azoknak a nőknek a nevét, akik megtetszettek nekünk, és akikkel egyszer majd kontak­tusba léphetnénk. A kontaktusba lépés, az már ma­gasabb fokú tevékenység; azt jelenti, hogy egy bizonyos nővel kapcsolatot teremtünk, megismerkedünk vele, s hozzáférhetővé tesz- szük magunk számára. Aki szeret kérkedően visszatekinteni a múltra, az a már megejtett nők nevére helyezi a súlyt; de aki előre, a jövőbe tekint, annak elsősorban arról kell gondoskodnia, hogy ele­gendő olyan nőismerőse legyen, akiket r e- gisztrált és akikkel kontaktusba lépett. A kontaktusba lépésen túl már csak a tevé­kenység egyetlen foka létezik, az utolsó; s én, hogy Martinnak a kedvében járják, szívesen megerősítem, hogy azok a férfiak, akik csu­pán erre az utolsó fokozatra törekszenek, hit­vány és primitív fickók, s a falusi labdarúgó­kat juttatják eszembe, akik hanyatt-homlok törnek az ellenfél kapujára, megfeledkezve arról, hogy a gólhoz (és még sok további gól­hoz) nemcsak eszeveszett lövőkedv szükséges, hanem elsősorban alapos és becsületes me­zőnyjáték. — Gondolod, hogy valamikor eljutsz hozzá Traplicére? — kérdeztem Martintól, amikor már robogtunk tovább. — Sose tudhatja az ember... — mondta Martin. — Mindenesetre — mondta én — ez a na­punk szerencsésen kezdődik. Játék és szükségszerűség Nagyszerű hangulatban érkeztünk a b.-i kórház elé. Fél négy lehetett. A nővérkét fel­hívtuk telefonon a portáról. Nemsokára jött is fehér köpenyben és kórházi sapkában; ész­revettem, hogy elpirult, s ezt jó jelnek te­kintettem. Martin habozás nélkül átvette a szót. A lány közölte velünk, hogy hétkor telik le a szol­gálata, tehát abban az időpontban várjuk Öt a kórház előtt. — És a barátnőjével már megbeszélte a dol­got? — kérdezte Martin. A lány bólintott: — Retten jövünk. — Jó — mondta Martin —, de a kolléga urat nem állíthatjuk ismeretlen dolog elé. — Hát nem bánom — mondta ä lány — bemutathatom maguknak; Božena a belgyó­gyászaton van. Lassan ballagtunk befelé a kórház udvarára. Bátortalanul megkérdeztem: — Ugye, még megvan az a vastag könyv? A nővér bólintott, hogy meg, s méghozzá itt van a kórházban. Fellélegeztem. Makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy először menjünk a könyvért. Marton számára persze illetlenségnek tűnt, hogy nyíltan előbbre valónak tartom a köny­vet annál a nőnél, akit be akarnak nekem mutatni, de sehogyan sem tudtam magamon segíteni. Be kell ismernem, hogy nagyon szenvedtem az alatt a pár nap alatt, amíg az etruszkok kultúrájáról szóló könyv távol volt tőlem. Csak erős önfegyelmemnek köszönhetem, hogy mindezt tűrtem anélkül, hogy egyetlen arciz­mom is megrándult volna; semmi szín alatt nem akartam elrontani a Játékot, mely olyan játék volt számomra, amelyet már zsenge ifjúkoromban megtanultam becsülni, és meg­tanultam alávetni neki minden egyéni érdeke­met és kívánságomat. Közben, míg én meghatottan nézegettem a viszontlátott könyvet, Martin a nővérkével folytatta a társalgást, s egész addig jutott, hogy a lány megígérte: estére kölcsönkéri kollégája víkendházát, mely itt van egy ug­rásra, a hoteri halastónál. Mindnyájan nagyon elégedettek voltunk, s végre elindultunk a kórházudvaron keresztül egy kis zöld épület felé, ahol a belgyógyászat volt. Egy nővér és egy orvos jött velünk szem­ben. Az orvos nevetséges nyakigláb férfi volt, s kétfelé állt a füle. Nagyon megbámultam, s amikor a nővér oldalba bökött, elröhögtem magam. Mikor már elhaladtak mellettünk, Martin hozzám fordult: — Neked aztán szerencséd van, öregem. Ilyen gyönyörű nőt meg sem érdemelsz. Szégyelltem bevallani, hogy én csak a hosz- szút néztem, így hát dicsérőleg nyilatkoztam. Az én részemről különben ebben nem volt semmi alattomosság. Ugyanis Martin ízlésében jobban bízom, mint a magaméban, mert tu­dom, hogy az ő ízlésének sokkal szilárdabb az érdeklődési alapja, mint az enyém­nek. Szeretem a tárgyilagosságot mindenben, a szerelemben is, amelyet csak tévedésből tar­tanak a szeszély zárt birodalmának, így hát többet adok a szakértő, mint a dilettáns véle­ményére. Valaki képmutatásnak tekinthetné, ha dilet­tánsnak nevezem magam én, az elvált férfi, aki éppen most meséli el egyik (természete­sen egyáltalán nem egyedülálló) kalandját. És mégis: dilettáns vagyok. Azt is lehetne mon­dani, hogy játszom valamit, amit Martin

Next

/
Thumbnails
Contents