Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - FIGYELŐ - Milan Kundera: Az örök vágyakozás aranyalmája (elbeszélés)
Milan Kundara almája „... nem tudják, hogy csak a hajszát s nem a zsákmányt keresik.“ Blaise Pascal Martin Martin tudja, amit én nem tudok: leszólíitaní akármelyik nőt az utcán. Meg kell mondanom, hogy hosszú időn át, míg Martint ismertem, e képességéből nekem is meglehetős hasznom volt, mert egy cseppet sem szeretem kevésbé a nőket, mint ő, csak nem tudok annyira gátlástalanul szemtelen lenni. Viszont Martinnak van egy hibája: hogy a nők úgynevezett lekapcsolása olykor öncélú virtuozitássá válik számára, s ez őt gyakran teljesen kielégíti. Ezért néha nem minden keserűség nélkül mondogatja, hogy ő olyan, mint egy futball- csatár, aki önzetlenül továbbítja a labdát játékostársának, hogy az aztán olcsó gólokat lőjön, és olcsó sikert arasson. Azon a héten hétfőn délután, munka után egy Vencel téri kávéházban vártam rá, s egy vaskos német könyvet böngészgettem a régi etruszk kultúráról. Néhány hónapig tartott, amíg az egyetemi könyvtár közvetítésével kölcsön kaptam Németországból, és amikor azon a napon végre kezembe veherttem, mindenüvé magammal vittem, mint egy ereklyét; és az igazat megvallva, örültem, hogy Martin várat magára, s hogy az annyira óhajtott könyvet lapozgathatom a kávéházi asztalon. Ha a régi antiík kultúrákra gondolok, mindig sóvárgás fog el. Van ebben többek között talán szorongó irigység is az akkori történelem szomorkásán édes lassúsága iránt: a régi egyiptomi kultúra korszaka néhány ezer évig tartott: a görög antik kultúráé pedig majdnem egy évezredig. E tekintetben az emberélet utánozza az emberi történelmet; kezdetben még elmerült a mozdulatlan lassúságban, s csak később kezdett fokozatosan gyorsulni, mennél tovább, annál jobban. Mi Martinnal, fájdalom, már abba a fejlődési szakaszba jutottunk, amikor a napok, hónapok s az évek őrületes gyorsasággal múlnak. Martin éppen két hónappal ezelőtt töltötte be negyvenedik évét. De: „A lényeg az —, szokta mondani Martin —, hogy szembe kell szegülni a törvényekkel.“ Itit nem is annyira a mi államunk törvényeire gondolt, mint inkább az általánosabb törvényszerűségekre, mondjuk a biológia és az idő törvényszerűségeire. Martin szembeszegül negyven évével, és lendülete, nyugha- tatlansága, s megtörhetetlen gyermekiessége támaszul szolgál ebben az ellenállásban. A történet elkezdődik Ö volt az, aki megzavart gondolataimban. Váratlanul megjelent a kávéház üvegajtajánál, és sokat sejtetőn egy asztalnál kávé fölé hajló nő felé mutogatva és grimaszokat vágva felém tartott. Le se véve róla a szemét, leült mellém, és azit mondta: — No, mit szólsz hozzá? Megszégyenültem; igazán annyira belemélyedtem vaskos könyvem olvasásába, hogy a lányt csak most vettem észre; el kellett ismernem, hogy szép. A lány abban a pillanatban kiegyenesedett, és odaszólt a fekete csokornyakkendős úrnak, hogy fizetni akar. — Fizess te is! — mondta parancsolón Martin. Már azt gondoltuk, hogy szaladnunk kell majd a lány után, de szerencsénkre még a ruhatárnál időzött: a leadott bevásárlótáskát a ruhatárosnőnek egy kis ideig keresgélnie kellett, mielőtt a lány elé tette a pultra. A lány néhány tízfillérest adott a ruhatáros- nőnek. Martin abban a pillanatban kirántotta a kezemből a német könyvet. — Inkább ide tesszük — mondta bravúros természetességgel, és igyekezett becsúsztatni a könyvet a lány táskájába. A lány elképedt, és nem tudta, mit szóljon. — Kézben rossz vinni — tette hozzá Martin, és amikor a lány maga akarta vinni a táskát, leszidott, hogy rossz a modorom. arany vágyakozás az örök
