Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Könyvekről

valami általa át nem élttel próbálja kiszélesíteni regénye keretét, elhagyja a jól ismert falut, a kaszárnya világában keresi a mondanivalót, vagy valami általánosat próbál mondani a háborúról.

Az öreg Ilčička, a nyomorék Koreň vagy a jegyzőt oly szolgalelkűen kiszolgáló Kúr- ňava mesterien megrajzolt mellékfigurái a regénynek, a többiek jóval halványabbak, így nincs különösebb egyéni arcéle Okolickýnek, a falu basáskodó, gonosz jegyzőjének sem, valóságos sémává torzul a sok rossztól, amivel Urban elhalmozza. A .regény erős, hiteles realizmusa megtörik az utolsó fejezetekben, a szesztől felkorbácsolt falusiak jelleme eltorzul, a forrongás, a lázadó hangulat értelmetlen fosztogatásba torkoll, amelyben Hia- vaj mellett kevesen őrzik meg józanságukat.

így történhetett — ezt nem vonom kétségbe —, de ez a romantikával átszőtt naturalizmus művészileg sikerületlen, megbontja az eddig hitelesnek érzett valóságrajzot. A belső monológot ismerő — s ez dicséretére válik a fiatal Urbannak —, modern prózát művelő író itt adósunk maradt azzal az emberlátással és mélységgel, amely Az éló ostort világirodalmi rangúvá tette volna.

Urban ösztönös művészete, ostorozó gyűlölete bizonyos egyoldalúsághoz és elfogultsághoz is vezet. Fiatalos, lázadó szenvedélyessége részben indokolja ugyan ezt az elfogultságot, egészében mégis csorbítja könyve hitelét. A regényben vázolt urak, a nyomor hivatalos és nem hivatalos vámszedői egy- síkúan sötétlelkű, gonosz latrok mind, akik nem érdemelnék meg, hogy a nap süssön rájuk; nincs egy szemernyi jó érzés bennük, gőgösek, szívtelenek, a csontjuk velejéig romlottak, képtelenék valami jóra, emberséges tettre, s mintha csalk azért élnének, hogy gyötörjék, szegényítsék, nyomorgassák, a halálba küldjék a falu férfinépét, asszonyaikat pedig alacsony kéjvágyaik kiszolgálóivá alja- sítsák. Ezek az emberségükből kivetkőzött mellékfigurák, sajnos, kivétel nélkül magyarok, a falu kocsmárosa, a pálinkát mérő, vagyont harácsoló Áron pedig zsidó. Nemesi kutyabőre van a szlovák nevű, „magyarónnak“ nevezhető Okolickýnak, Éva elcsábítójának, aki megtagadja nemzetét, olcsó hazafias frázisok pufogtatója, minden rossznak és gonosznak elhintője. Magyar a falu káplánja, aki hazafiaskodásában túltesz a jegyzőn, és prédikációiban nincs egy emberi vigasztaló szava. Magyar a falu csendőrőmestere, és magyarok a falut büntetésből megszálló „urifiú“ katonák. Végül Aront, a kocsmárost is csak mint hiénát, mint a falu kizsákmányolóját jellemzi,

aki különösebb arcéi nélkül, némaként magában összesűrítve hordja a falusi koosmá- rosok minden bűnét és elvetemültségét.

Nem vonom kétségbe, hogy az árvái falvaknak voltak ilyen Áronjaik, de akadtak néppel érző és a népet megsegítő Áronok is; nem vonom kétségbe, hogy számtalan Létay-féle hecckáplán akadt, és akadtak Lányiak, Győriek vagy Grünbergerek, falusi lányokra éhes „úrifiúk“, de így egy csomóban sok ez, az író itt túllőtt a célon, valóságlátása eltorzul, mert egyszerűen nem hihető, hogy ebben az akasztófakötélre érett, pokolba való bandában nem bukkant volna fel egy jó érzésű, rendes ember. Elég lett volna egyetlenegy, hogy a többiek feneketlen gonoszságát és romlottságát mint hiteles tényt és valóságot elfogadjuk. Az elfogulatlan olvasó aligha békül meg ezzel az írói egyoldalúsággal, amelyet sok keserű tapasztalat táplálhatott, de mert egy nagy értékű művészi munkáról van szó, nem térhetünk felette napirendre hallgatással. Nem tehetjük ezt azért sem, mert Urban későbbi műveiben nem csupán ezek a még indokolható eltorzulások kerültek előtérbe, de As éló ostorban megütött lázadó, forradal- mias hang a trilógia két folytatásában elvesztette felrázó, viharos erejét, és az elemzés eljut ahhoz a megállapításhoz, hogy nincs szó stagnálásról vagy megtorpanásról, egy nagy ösztönös tehetség összeroppanásáról, hanem az író eszmei világának hiányosságáról, forradalmi szemlélete megrekedéséről, amely Urbant a Tiso-uralom idején tévútra vezette, és a fasiszta rend kiszolgálójává tette.

Nem hallgathatjuk el, hogy eszményeiben a szlovák klerofasizmus egyik előkészítője volt. A dilemmája: Isten vagy szocializmus — ekkor az isten javára dől el, és 1940-ben ezeket írja:

„A Szlovák Állam végső konzekvenciáiban a harcok és keresések következménye, amelyeket a Hajnali ködben és legújabb regényemben próbáltam megragadni.“

Urban művészi zsákutcába jutása összefügg tehát politikai tájékozatlanságával, amely a Gardista főszerkesztői székébe emelte. Bizonyára forradalminak mondható múltja számlájára írható, hogy klerofasizmusa ellenére sem marasztalták el háborús bűnökben, és a szlovák közvélemény lehetővé tette a tagadhatatlanul nagy tehetségű Urban visszatérését a szlovák irodalomba. 1957 óta megjelent két regénye, amelyben önigazolást, számadást, a szlovák fasizmus belső leleplezését várta az olvasó és az egész közvélemény, alkalmasint politikai tájékozatlansága miatt nem hozta meg a várt egyértelmű állásfoglalást és tisz-