Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Könyvekről

oroszul, majd a harmincas években Prágában magyarul is. Most, hogy gondos átnézés után második magyar kiadását kapjuk kézhez, meg kell állapítanunk, hogy közel négy évtized múltán csaknem töretlenül megmaradtak régi nagy értékei, és hibáit sem nagyította fel a felszínest, művészietlent könyörtelenül a feledés homályába űző idő.

Az élő ostor jelentősége ma is az, hogy a szlovák irodalomban a háború értelmetlenségét és tekintetnélküliségét, borzalmas pusztító hatását senki sem előtte, sem utána három évtizedig nem ragadta meg hitelesebben és megrázóbban, mint Milo Urban. Megjelenése idején csaknem olyan hatást tett rám, mint E. M. Remarque Nyugaton a helyzet változatlan, Markovics Rodion Szibériai garnizon című regénye vagy Kuncz Aladár Fekete kolostora. De míg Remarque a front látszólag eseménytelen mindennapjában is pokoli szörnyűségeket lát, Markovics a hadifoglyok életéről ad meghökkentő krónikás híradást, Kuncz Aladár pedig egy francia gyűtőtábor lakói, a háborúban Franciaországban rekedt magyarok értelmetlen szenvedéseit és tengődését ecseteli a legmagasabb művészi hőfokon, a fiatalsága miatt harctereken nem járt Urban a hátország vergődéséről, egy árvái falu embereinek kimer í the tetlennek tűnő szenvedéseiről vall.

Két esztendővel később, 1929-ben egy cikkében, amelyben regénye keletkezésének történetét és körülményeit írja le, Urban magyarázni próbálja, hogy ők, akik nem jártak a háború gránátesőjében, többet láttak a lövészárkokban elpusztult apáiknál. Az ő nemzedékét akkor érte a háború, amikor az ember kezdi meghatározni viszonyát a környezetéhez, és kialakítja erkölcsi világát, s akkor kellett átélniük a lelki borzalmak iszonyú skáláját, kezdve a jószág rekvirálásá- tól az apák szomorú rokkanttá válásáig.

Nem vitás, hogy a hátország szenvedései mérhetetlenül nagyok voltak, s ahhoz sem fér kétség, hogy a fiatal Urban az árvái falu szenvedéséről torokfojtó, megdöbbentő erővel, kivételes megjelenítő művészettel ad híradást, de téved, amikor ezt a szenvedést az árkok számmá degradált, testileg-lelkileg kiszolgáltatott, értelmetlenül elpusztuló apáié fölé emeli. Nem a félelmek, a testi kínok, az éhség és fáradtság tették a háborút oly durvává és gyűlöletessé, hanem az ember teljes kiszolgáltatottsága, az a harc, amelyet semmiféle eszmény nem tett jogossá, nem éltetett, és ezért nem is lehettek olyan hősei, mint a Nagy Honvédő Háború katonái lettek.

De mindenképpen helyesen jelenti ki a szlovák kritika egyértelműen, hogy Az élő

ostor nem csupán jelentős könyv a háborúról, hanem jelentős forradalmi mű is. írója látó szemmel pillantott az árvái parasztok világába, és erős szociális érzéssel tapogatta ki az életük fordulását meghatározó társadalmi erők megmozdulását.

Az apákat, a testvéreket kivitték a frontra meghalni — és ennek megmásithatatlanul és elháríthatatlanul így kellett lennie valami magasabb érdek parancsára. Ők, a fiatalok, ezzel nem érhették be, nekik fel kellett tenniük a kérdést: miért? Ez a miért — kimondatlanul is — vörös fonálként ott húzódik a regény minden sorában. Minden érző, szenvedő alakjában ez a kérdés motoszkál, ez feszíti a frontról már tizenhétben megszökött, otthon bújkáló, a falu lázongását, forradalmi megmozdulását előkészítő Adam Hlavajt is. Remekbe faragott, töretlen jellem ez a Hlavaj, akinek feleségét, Évát elcsábította a falu embertelen jegyzője, s aki a halálba menekül, hogy megoldhatatlan élete terhes kínjaitól megszabaduljon. A fronton átélt tragédiák után Hlavajt ez az otthoni személyes tragédia érleli meg, és állítja a döntő pillanatokban a falu élére.

A regény első része szerkezetileg széteső, teljesen novellisztikusan hat, minden fejezete önálló írásműként a befejezettség érzését kelti, összekötő szálként csak Ráztoky, a falu élete maradt, ahogy a háború hullámai, a hátország gondjai át-átcsapnak rajta. Ilyen önálló novella a nyomorékká tett Ondrej Koreň hazatérése, Štefan Ilčik bevonulása, kaszárnyabeli vergődése, összetűzése a századot embertelenül nyomorgató altiszttel, a- mely elítéltetéséhez és kivégzéséhez vezet.

A második rész már összefogottabb és drámaibb, itt előtérbe kerül Hlavaj, a regény központi figurája, a történések már nem töredeznek szét, hanem erős sodrással vezetnek a drámai végkifejlet felé. És itt, ebben a művészileg sikerült részben a prózaíró Urban költői hevületü nyelve, jó hagyományokon nevelt, modemül ható lírája is erősebben érvényre jut. A szlovák szépprózában, Ľudo Ondrejov, Margita Figuli, Dobroslav Chrobák, František Švantner regényeiben gyakori ez a lírizált próza, Urban sem maradt el mögöttük például a második rész 12. fejezetében, amelyben minden öncélúság nélkül mesterien ír le egy tavaszi ébredést; a természetnek ez a kitárulkozása, rügyfakadása összefügg Hlavaj forradalmi érzülete kilombosodásával, s azt erősíti. Annál feltűnőbb, hogy az érzékletes tollú, erősen lírai hajlamú Urban olykor publicisztikába, a közíró hangnemébe téved. Különösen ott csúszik félre a tolla, ahol nem a maga személyes élménye forrósítja át, de