Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - FIGYELŐ - Gály Iván: Érdekes és hasznos könyv
náltsága a magyar kérdés addigi „rendezésében“, s az attól való félelem, hogy a hatalmon osztozó burzsoázia politikailag felhasználhatná a párt esetleges visszakozását. Nagyon fontos ezzel összefüggésben a szerző következtetése: „A párt akkori vezetősége több vonatkozásban hibásan járt el. Míg a fejlődés alapvető kérdéseiben a párt az 1945—1948 közötti években a helyes lenini úton haladt, a nemzetiségi kérdésben a forradalmi harc sztálini értelmezése nyilvánult meg: egy cél érdekében feláldozni a másikat. Esetünkben: a szocializmus győzelme érdekében feláldozni a magyar lakosság demokratikus és nemzetiségi jogait abban a hiszemben, hogy ez a helyes megoldás.“ 1948 februárjában megszűntek azok a bel- poltikai akadályok, amelyek gátolták a magyar nemzetiség egyenjogúsítását. Igaz ugyan, hogy az országban addig bekövetkezett lényeges szerkezeti, szociális változások is nem egy téren kedvezően kihatottak a magyar dolgozó osztályok sorsára, de ettől fogva gyorsult fel és vált „kézzelfoghatóvá“ az a folyamat, amelynek kezdetét „jégtörő februárnak“ neveztük el. Persze ezt a felgyorsulást történelmileg kell értelmeznünk. Sok volt még — a párton belül is — a buktatója, mérhetetlen igyekezetei követelt a súlyos politikai károk felszámolása, a bizalmatlanság eloszlatása. Számos kérdés fokozatosan tisztázódott, így például az SZLKP Központi Bizottsága csak 1954. áprilisi ülésén nyilvánította semmisnek a reszlovakizációt. Az 1948—1960 közötti években sor került a magyar nemzetiségű dolgozók politikai, gazdasági és kulturális felemelkedésére. Ennek a folyamatnak az élén Csehszlovákia Kommunista Pártja állt. J. Zvara könyvében részletesen feltünteti az említett időszak jelentős eredményeit, tüzetesen foglalkozik a párt ide vágó határozataival, az állami vonalon érvényesített gyakorlati intézkedésekkel. Meggyőző adatokkal bizonyítja többek között, hogy a magyar lakosság már az 1957. évi választások után arányos képviselethez jutott a nemzeti bizottságokban. Több mint háromesztendős kényszerszünet után a hazai magyar iskolaügyet is „feltámasztották halottaiból“. A sok adat közül elég megemlítenünk, hogy az 1963—1964-es tanévben a magyar tanulók száma csaknem elérte a százezret, ami több volt a háború előttinél, bár azóta jelentősen megcsappant a hazai magyarok száma. Ezzel szemben bírálja, hogy a párt nemzetiségi kérdést rendező határozatait a lakosság nem ellenőrizhette, mert nem ismerhette őket. Továbbá azt, hogy az állami szervek nagyon eltérő módon értelmezték és érvényesítették ezeket a határozatokat. S bár kétségtelen, hogy a magyarok nálunk ezekben az években a Köztársaság egyenjogú polgáraivá váltak, éppen az előbb említett jelenség teszi indokolttá a követelményt: „Mindenekelőtt fontos, hogy a párthatározatokat a kormány és főképp a Szlovák Nemzeti Tanács megfelelő törvényeiben és rendeleteiben konkretizálják, mert 1959 óta ezt nélkülözzük". A szerző jelentőségéhez mérten elemzi Dél- Szlovákia gazdasági, osztály- és társadalmi átalakulásának sarkalatos kérdéseit is. Beszél e terület gyászos tőkés örökségéről, a megtett út néhány jelentős eredményéről, elsősorban az ipari munkalehetőségek gyarapodásáról. Indokoltan hangsúlyozza ugyanakkor a mezőgazdaság meghatározó szerepét ezen a területen, bár szerintünk kissé gyorsan napirendre tér az olyan statisztikai adatok fölött, amelyek arról tanúskodnak: a Délvidék lakossága még mindig túl nagy arányban kénytelen foglalkozást keresni a mezőgazdaságban, amely egyelőre alacsonyabb életszínvonalat biztosít az iparnál. Az életszínvonal emelkedése itt valóban elsősorban a mezőgazdasági termelés fellendítésétől függ, viszont szerintünk — az adott gazdasági és természeti feltételekkel összhangban — lendületesebben kell keresni a vidék iparosításának módját. Felfigyeltető adat továbbá az is, hogy „a magyar lakosságon belül a legkisebb az alkalmazottak (12,12 százalék), tehát egyúttal az értelmiség részaránya, kevés magyar dolgozik a kereskedelemben, főleg pedig a közszolgáltatásokban és a közigazgatásban“. J. Zvarával együtt aláírjuk, hogy ez komoly hiányosság. Ezzel kapcsolatban említjük meg a szerző által felhozott további adatot, amely szerint nálunk 100 ezer magyar lakosra számítva az 1963—1964-es tanévben 374 főiskolás jutott, míg az országos átlag 663 hallgató volt. A könyvben természetesen felmerül a szlovák nyelv elsajátításának kérdése is. J Zvara nagyon határozottan szembehelyezkedik az ún. államnyelv semmiképpen sem marxista elméletével. Ugyanolyan határozottsággal képviseli azt a nézetet, hogy legsajátabb érdekünk elsajátítani a többségben levő nemzet nyelvét, mert ez megnyitja az érvényesülés kapuit. Afelől sem hagy semmi kétséget, hogy a magyarlakta területen a párt irányvonalának megfelelően következetesen alkalmazni kell a kétnyelvűség elvét, és az ott működő funkcionáriusok csak mind a két nyelv ismeretében érhetnek el megfelelő eredményeket. Számos más fontos és időszerű kérdést feszeget még ez a mű, amely meggyőzően tanúsítja, hogy a magyar nemzetiségi kérdés megoldásában, ha minden vonatkozásban nem is, de a lényeget tekintve elértük a célt. Pártunk nemzetiségi politikájának megújhodott erejét bizonyítja ez a könyv is. Szerzőjénél főképp
