Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - FIGYELŐ - Gály Iván: Érdekes és hasznos könyv

Ez az első ilyen jellegű munka. Ez, valamint az a további körülmény, hogy viszonylag kis teret foglaló tanulmányról van sző, magyarázza: a szerző inkább ismerteti a tényeket, adatokat, eseményeket, inkább rekapitulál, mintsem magyaráz, kommentál és elemez, bár helyenként az utóbbi törekvés is észrevehető nála. Az ilyen módszer megválasztásában minden bizonnyal szerepet játszik az is, hogy a kérdés elméleti tisztázása terén még nem csekély feladatok várják az illetékes pártszerveket és a történészeket. Az sem kétséges, hogy a ma rendelkezésre álló anyag sem engedi maradéktalanul megvilágítani elsősorban az okokat. S bár ezek a gátló tényezők kihatásukban a mű olvasójában és tanulmányozójában itt-ott hiányérzetet ébresztenek, minder, tárgyilagos szemrevételezőjének el kell ismernie: J. Zvara könyve nemcsak homályt oszlató mű, hanem egyben érdekfeszítő olvasmány is.

Különben maga a szerző sem tagadja művének hézagosságát. Bevezetőjében rámutat egynéhány ilyen pontra, és így szinte kifogja a szelet a recenzens vitorlájából. Ide tartozik többek között, hogy figyelme nem térhetett ki részletesen a magyar lakosság aktív szerepére a szocializmus építésének és a szocialista kapcsolatok kialakításának folyamatában. A probléma átfogására törés és a korlátozott terjedelem helyenként vázlatossá teszik a tanulmányt. Nem nyílik lehetőség a mélyebb elemzésre, s ennek velejárója a kérdések leegyszerűsítése. Néhol az események időrendjének logikája is felborul. De a lényeg mégsem ez, hanem az elismerést érdemlő rendszerező munka, ismereteink új elemekkel gyarapítása, a hozzáállás meggyőző jellege, ereje és hitele.

A szerző nagyon helyesen mutat rá például az 1945—1948 közötti évek eseményeivel foglalkozva az eddigi „magyarázatok“ egyoldalú- ságöára. Arra, hogy a magyar lakosság demokratikus és nemzeti jogainak súlyos megsértéséért egyesek kizárólag a cseh burzsoáziát, Be- nešéket, mások a személyi kultuszt és Sztálint, megint mások az ún. szlovák burzsoá nacionalistákat, vagy kizárólag Csehszlovákia Kommunista Pártját okolták. Csak helyeselhetjük következtetését, hogy „több ok játszott közre: nemzetközi, kül- és belpolitikai, történelmi okok, a burzsoázia erős befolyása, J. V. Sztálin nemzetiségi kérdésben alkalmazott módszereinek hatása, a párt hibái, a tömegek hiányos öntudata stb. A fő ok, a nacionalizmus azonban a hazai viszonyokban gyökeredzett“. Sajnálatos, hogy Zvara — valószínűleg kellő történelmi forrásanyag híján — ezeket az okokat nem tudja minden vonatkozásukban részletezni. Kétségtelen, a hazai történetírásnak idővel ezt a hézagot feltétlenül ki kell töltenie, mert bár ma már ez a tömegeket szerencsére nem

nyugtalanítja, kell hogy nyugtalanítsa a kommunista politikust és történészt.

A mű írója behatóan foglalkozik a Csehszlovákia és Magyarország közti lakosságcserével is, amelynek keretében 73 273 szlovák nemzetiségű lakos költözködött hozzánk Magyarországról, s a Magyarorszá§ra áttelepített, illetve áttelepült magyarok száma mintegy 74 ezer fő volt, vagyis „a csereakció gyakorlatilag a szlovákiai magyarságnak mintegy

12 százalékát érintette“. Ezzel kapcsolatosan megállapítja, hogy bár az egész csereakció megfontolatlan volt, és végrehajtásában nem érvényesült az osztályszempont, mégis a két állam közti egyezmény alapján zajlott le. Ezzel szemben a párt álláspontjával összhangban, a leghatározottabban elítéli a Csehországba való kitelepítést. Ez lényegében a deportálás formáját öltötte magára, és beleértve az önként áttelepülő 2154 családot, összesen több mint 44 ezer magyart érintett a 17 dél-szlovákiai járásban. Adataiból viszont nem tudjuk meg, hogy ez az ún. „toborzás“ hány személyt sújtott nálunk más magyarlakta területeken.

A nacionalizmus hullámának további hordalékát, a reszlovakizálást is érdekes adatokkal érzékelteti. Mintegy 410 ezer személy kérte összesen reszlovakizálását, és miután egy részüknek kérvényét visszautasították, számuk végül is 326 679 főre rúgott. Megjegyzendő, hogy az újabb felülvizsgálás után, 1947 végéig 200 ezer személyt ismertek el közülük szlovák nemzetiségűnek. J. Zvara — az okokat is elemezve — ezzel kapcsolatban megállapítja: „A későbbi népszámlálás — főleg az 1Í961. évi — megmutatta, a reszlovakizálás Dél-Szlovákia nemzetiségi összetételében nem hozott lényegesebb változást, és csak felesleges kárt okozott a cseh, szlovák és magyar dolgozók kapcsolataiban“.

A nacionalizmus ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásaival (iskolaügy, közigazgatás, pártélet stb.) foglalkozva nem leplezi azokat a komoly hibákat, amelyeket annak idején pártunk is elkövetett. Ugyanakkor nem esik át a ló másik oldalára, nem feledkezik meg olyan jelenségek megemlítéséről sem, amelyek már ezekben a borús időkben előrevetítették a remény sugarát. Tényekkel, adatokkal bizonyítja, hogy a pártszervezetek esetenként az 1945— 48-as években is síkra szálltak a magyar dolgozók érdekeiért. Sajnos, az akkori helyzetre nem ez volt a jellemző.

A párt, mint olyan, 1947 első felében, amikor nyilvánvaló volt, hogy „a lakosságcsere nem oldja meg a szlovákiai magyar kérdést“, ébredt tudatára —, hogy intézkedéseket kell tennie a csehszlovákiai magyarok egyenjogúsítására. A kérdés megoldását azonban elodázta a hazai helyzet, elsősorban a CSKP expo-