Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - HAGYOMÁNY - Turczel Lajos: A kisebbségi messianizmus a csehszlovákiai magyar irodalomban

szerű és gyógyító jövőjének előkészítésére“ a kisebbségeket a „helyzetükből adódó szenvedéseik“ predesztinálják. Ravasz László nemcsak a kisebbségbe került nemzetrészek, hanem az egész magyarság számára a „meliorizmus“ követelményét állította fel; szerinte az új európai helyzetben a magyarságot csak az mentheti meg, ha jobbá válik a körülötte levő népeknél.

A kereső szenvedélyükről ismert sarlósok ezeket az idealisztikusan humanista elméleteket, tanításokat a saját elképzeléseikhez és céljaikhoz idomították, és fokozatos eszmei fejlődésüknek megfelelően módosították, korrigálták, vagy — túlhaladott ideaként — bírálták és elvetették. Balogh Edgár egy 1929-ben írt cikkében többek között a Ravasz László által kifejtett meliorizmussal is foglalkozik, és megállapítja, hogy „a kisebbségi magyar ifjúság elmélyítette ezt a meliorizmust, mert általa nemcsak a nemzete ellen irányuló elnyomással szemben akarta kifejezni a humánumot, de egy magyar kardcsörtetéssel szemben is kitűzte a kisebbségi magyar messianizmus gondolatát“. Ami pedig- a Makkai által hirdetett „kisebbségi világmissziót“ illeti, a sarlósok ezt a keresztény humanizmussal telített absztrakt eszményt egyre nagyobb mértékben materialistává formálták, és földrajzilag és történelmileg meghatározott területre — a hasonló sorsú és fejlődésű keleteurópai népek problémáira — koncentrálták.

A sarlósok által nemzedéki szinten képviselt kisebbségi messianizmus első formáinak kialakulásában Győry Dezső töltött be jelentős szerepet. A kisebbségi világmissziót és a meliorizmust eszményítő tanításokat tulajdonképpen ő adaptálta a mi viszonyainkra, és költészetté oldva közvetíteitte a Sarlónak. Győry a regösmozgalomból kibontakozó Sarlónak nemcsak házi költője, hanem egyik legfőbb ideológiai megtermékenyítője volt. Azt a rendkívüli hatást, amelyet a „Kisebbségi Géniusz“ című messianiszti'kus kinyilatkoztatással, az Üjarcú Magyarok című verssel és egyéb su- galmazó-faszcináló írásaival a sarlós nemzedékre gyakorolt, egy olyan kortárs reagálásán mérhetjük le, aki a Sarló erjedéséhez szintén hathatósan hozzájárult. A fiatal Szalatnai Rezső volt ez, aki a Vetés első számában a „Kisebbségi Géniusz költőjéről“ elragadtatott hangú nemzedéki vallomást tett.

Két-három évvel később már Győry és Szalatnai is azok közé tartoztak, akiket a munkásmozgalomhoz eljutott kevés számú sarlós túlhaladott s lehagyott. Érdekes véletlen, hogy mindkét lemaradót ugyanaz a sarlós, Jócsik Lajos, dorongolta le — és marasztalta el meglehetős elfogultsággal és igazságtalansággal visszamenőleg is. Ugyancsak Jócsik volt, aki egy évtizeddel később az egykori Sarló kisebbségi messianizmusának lényegét maradandó hatállyal fogalmazta meg: „Egy magasabb európai magatartás kialakítása lebegett szemünk előtt, mely minden közép-európai kis nép számára megnyugvást ad — írja Jócsik az „Iskola a magyarságra“ című könyvében. — Úgy képzeltük, hogy van, létezik egy magasabb életforma, mely európai, szociális, gazdasági és esztétikai értéktöbbletet jelenthet úgy a kisebbségi magyarság, mint a többségi nemzet számára. Csak olyan megoldások bírtak számunkra jelentőséggel, melyek értéke általános volt és vonzást gyakoroltak mindenkire . . . Eszelősei lettünk emelkedett elképzeléseinknek. Birtokon kívül éltünk és más népek gondjait is a nyakunkba vettük. Kisebbségi magyarok voltunk és saját sorsunkon túl izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk kényszerítették. Van még egy példa erre a történelemben?“

A messianisztikus magatartás — sajátos költői erőforrásként — Győry Dezsőre akkor is jellemző maradt, amikor útja a Sarlóétól elvált. Messianizmusa a fasizmusellenes népfront politika idején „kardos humanizmussá“ és forró szívvel hirdetett vox humánává vált. „Micsoda vallásdk, vallomások, micsoda bizonyosságok és koronatanúságok okmánytára Győry Dezső költészete! — írja Fábry. — A periferikus sors és peremadottság — előre és visszafutón — annyira talán soha és sehol sem magasodott általános érvényű mondanivalóvá, mint nála.“ Fábry a Győry által vallott és hirdetett vox humána „csúcspontját“ az 1939-ben írt Emberi hangban jelöli meg, e versciklus egyik helyét pedig — „vallom, nem magunk s nemcsak népünk akartuk, többre készülődtünk: Féleurópát megváltani“ — a „küldetéstudat klimaxának“ nevezi.

Azokról az okokról, a társadalmi helyzetben gyökerező szociális és lelki motívumokról, amelyek a kisebbségi messianizmust annak idején kiváltották, Fábry meggyőző magyarázatot ad: „Periféria-magyarok voltunk: perem magyarok. És ez lett a mentőhorgonyunk. Ami nálunk mentőkörülmény lett — a peremadottságból horizontot fejleszteni, — az közös ki- úttá kínálkozott egyformán mindenütt, Erdélyben csakúgy, mint Szlovákiában és Jugoszláviában. Magunknál több kellett: számadati kicsinységünkből — kisebbségi szerepünkből — nagyobbra, többre kellett kitörni, hogy létünket érezhessük, mondhassuk, bizonyíthassuk, mert önmagunkra, másutt feladatunkra — mi a nagyvilág kis pöttyei — csak egy nagyobb