Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Rudolf Fabry: Versek
A lét sorsjegyei mind kardélre hullnak Emlékezz megmondták hogy közeleg a veszedelem napja s duzzad mint a megölt anyában az élet A tűzhányók fel-feltörnek a felhők melléig a lángok állandósulnak tűzzé válnak kifeszülnek akár a legyőzött bárka égő vitorlái És még más dolgok is történnek a földön aztán már senkit sem kínoz a szorongás csak az elkárhozás szomjas méhecskéi miket a rémület istene leszórt csípőjéről felisszák a füstöt és a kormot meghemperegve zöld felhők sarában az utolsó szeles éjszaka vackán amely egy viharos este a kéj mocsarában megrepedezik Mindenütt a nemlét égett szaga szálldos semmi sem lesz többé a titkok kamrájában csak a végtelenség s a végtelenség hangja s nem létező pora annak ami volt és alig-alig hallható nyöszörgés Petrík József fordításai ismerni magunkat! jól! Az ég negatív narancs, püspökkalapja lebeg fölöttem, a hideg fények paramágneses sóként héliumgyűrűbe fogva csurgó színek kristályába fagynak. S ez vagyok én! Tükrükben magamat látom, s túl jól ismerem magam: macska a villákon, magasztos klasszikus idézetek és sok más. Kő vagyok, s nem tarpei kő, s nem vagyok, íme, Tajgetos sem, s nem csábít a világ tengelye, s nem csábít az örök dicsőség, s a föld alatti dicsőség — a fű sem, mely fellángol a mell bimbóján cigarettavégként, s tudom, hogy már nem leszek, s jól is van ez így, de az anyag ibolyakékre oxidált titkos üregeiből sosem kerülök többé fel a fényre. Ami lenni akarok, csak az leszek már — de akarni annyi, mint elenyészni, sípként megfaragódni s földbe veretni, s az anyag csak bizonyos pontig áll ellent, a határ: hideg fényű tűzijátékok s megfeszített rózsák.
