Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - Duba Gyula: Valaki kopogott az ablakon
réssel, hogy a lány csókja mögött semmi egyéb nincs, csak rokonszenv, fiatalos szele- burdiság és pajtáskodás. Ilyen baráti csók semmit az égvilágon nem jelent, és semmire nem kötelez. Akárkit megcsókol így ez a lány, akivel rokonszenvez, vagy aki örömet szerez neki. S közben semmit nem érez, úgy csókol, ahogy gyerek csókolja meg az anyját vagy a játszópajtását... Egész este kedvetlen volt, haragudott a lányra, hogy ott van, és nem megy haza. S közben érezte, hogy jó, hogy ott van, nagyszerű dolog, hogy ott van, és bár ne menne el soha többet, elég, ha ott lenne, semmi egyebet nem kívánna tőle..., vagy talán később kívánna is. Harmadnap jóval később, tizenegy tájban érkezett. Morvái már nyugtalankodott, félt, hogy nem, jön el, máshol keresett magának helyet. Nem is sejtette, merre járhat napjában, úgy gondolta, talán a kávéházakban ül főiskolás barátaival. Nem kérdezte, merre jár, mit csinál, de minden este várta. Jó volt, amikor bekopogott. S a lány mindig jókedvűen jött, látszott, hogy szívesen jön, és következetesen megcsókolta Morváit. De csókjában nem érezte a kezdődő szenvedély szikrájának hevét, a vágytól lázadó test követelő és hívó jelzését. Minden alkalommal ártatlan és tiszta örömet érzett benne, melyet a szenvedélynek árnyéka sem kísért. Akkor táviratot kapott a menyasszonyától: „Szombaton érkezem. A lakásra nagyon kíváncsi vagyok.“ így szombaton reggel azt mondta a lánynak: — Ma éjszaka és holnap nem aludhatsz itt... Jön a menyasszonyom. — Nem baj... Megmagyarázom neki, hogy nincs hol aludnom. És hogy nem kell féltenie tőlem, mi csak barátok vagyunk. — Ne hülyéskedj! — mondta egészen rosszkedvűen és nyersen Morvái —, azt hiszed, hogy meg tudnád neki magyarázni...? Egy szavadat sem hinné el! — Olyan féltékeny a menyasszonyod? — mosolygott Yvetta. Intett a fejével. Mit magyarázzam neki, gondolta, hogy az élet nem mindig olyan, amilyennek ő képzeli... —i Jó... — egyszerre gondterhelt lett —, akkor nem jövök. Csak tudnám, hol alszom, úgy megszoktam már nálad... — Ránézett, és látta arcán a tanácstalanságot. — Csókolj meg, és menj szerkeszteni..., mogorva háziúr...! — S megsimogatta az arcát, ahogy hozzáhajolt. Morvái megcsókolta, állig betakarózva feküdt a takaró alatt. Lüktetést érzett a halántékában, melege lett. Vadmacska vagy, gondolta... Ez a természetes és izgató nőiesség nem lehet öntudatlan póz, ravaszság és számítás lappang mögötte. És karmolni is tud, játékosan megkarmolja a lélek felületét, s karmolása nehezen gyógyuló sebet okozhat, ha az ember nem vigyáz. 5. A gyors délután fél négykor érkezett. Morvái kiment az állomásra, és a kijáratnál egy oszlop mögé állt. A hangszóró éppen bemondta a vonat érkezését. Két perc múlva az aluljáróban sok-sok lépés zaja csattogott, és a lépcsőkön megjelentek az első utasok. Felfelé néztek az utasok, azok is, akik biztosan tudták, hogy senki nem várhatja őket, és egyre jöttek ki a föld alól, ellepték az állomás előtti teret. A menyasszonyát már a lépcsők alján megpillantotta. Tekintélyes nagyságú papírbőröndöt és gömbölyűre tömött disznóbőr aktatáskát tartott a kezében. Nehéz terhével lassan jött fel a lépcsőkön. Morvái az oszlop mögé lapult, és nézte őt. Alacsony és telt volt, kipirult a hidegben, önkéntelenül összehasonlította a vadmacskával. Csinos nő Magda, de nehézkes. Mindennapi jelenség, nem hívja fel magára a figyelmet, és nem is fiatal már, huszonnyolc éves. Nézte, és nem szólt rá, megvárta, amíg kimegy a várócsarnok elé, és tanácstalanul nézeget körül az ereszkedő szürkületben. Arcára ijedtség és megbántottság ül, gyengének és tehetetlennek tűnik ebben a pillanatban. Morvái nagyon sajnálta most, bár nem tudta pontosan, hogy miért sajnálta, szánta, és a sajnálat melege régi, közös emlékeket idézett fel benne. Üjra közelinek és kedvesnek érezte a menyasszonyát. Hozzásietett, és oldalról átkarolta a vállát. Amikor ránézett, és felragyogott a szeme, megcsókolta. Magda mosolygott,
