Irodalmi Szemle, 1966

1966/4 - Duba Gyula: Valaki kopogott az ablakon

letette a táskát meg a bőröndöt, átkarolta a nyakát, és hosszan csókolta. Nem akarta elengedni, csak csókolta, hogy erősen magához fűzze a csókjaival.

— Mégis vártál... Azt hittem, nem kaptad meg a táviratomat. Ö, de jó, hogy vártál...

Taxival indultak haza. Morvái tudta, hogy Magda nagyon boldog, ha autóval mennek.

Gyerekesen örült az autónak, és néha azt mondta, hogy egyszer bizonyára lesz majd autójuk nekik is. A fekete Tatra hatszázhármas puhán és gyorsan rohant a Vödric felé. A város szomorú és ködös, de Magda így is gyönyörködött benne, és egyre azt mondogatta:

— Nagyon örülök, hogy eljöttem.... És a lakásodnak is úgy örülök, mondj már róla valamit! Merre néz az ablaka...?

Morvainak elborult az arca, nem mondhatta, hogy a lakás egyetlen ablaka egy ijesztő udvaron át, komor és hideg boltívek alatt egyenesen az utcára bámul, mert a háznak nincs kapuja. S a ház egy düledező, Mária Terézia korabeli téglahalom, melyet emeberderéknyi gerendák támogatnak, hogy össze ne omoljon. Elég lesz, ha meglátja, addig nem is lehet róla beszélni. Nem tudja majd megmagyarázni, hogy újságíró, és ilyen lyukban él. Nehéz ilyet megmagyarázni mindenképpen, de egy nőnek, aki családi élet után vágyik, egyenesen lehetetlen.

— A lakás ócska, de romantikus — mondta rosszkedvűen —, és senki se zavar benne, mert én vagyok a háziúr.

— Nagyszerű... Saját állami lakásod van. — S halkan, súgva hozzátette. — Alakul a jövőnk...

A szerkesztő mogorván nézte a zsinagóga kupoláit, ahogy befordult a Hal térre. A ház előtt fizetett, és öt korona borravalót adott a sofőrnek. Aztán átmentek a sötét kapubejáraton, a hideg boltívek alatt, és megálltak az udvar közepén.

— Hát itt laksz... — mondta fojtott hangon a menyasszonya. Moccanás nélkül állt, és nézte az udvart. A szürkület lassan sötétségbe olvadt, egyetlen ablak világított a házban, az emeleten. A felső emeleteket és a szomszéd ház tűzfalát öt vastag szálfával támasztották ki kölcsönösen, s a szálfák úgy nyúltak át az udvar felett, minr a parasztházak gerendái, de felettük sötét égbolt volt a mennyezet.

— Hol hát) a lakás?

— Ott hátul, az a skatulya... — mondta Morvái.

Az udvar sötét és nyirkos félhomályában a skatulya most rosszindulatú, veszélyes kelepcének tűnt. Szó nélkül léptek be a szobába. Odabenn savanyú és langyos voit a levegő, a vaskályha még nem hűlt ki egészen. Az asztalon, söröskorsóban egy csokor rövid szárú szegfű, egyetlen üde színfolt a szobában, mely kétségbeesetten birkózik a kietlenséggel. A menyasszonya körülnézett, arcára előbb döbbenet, majd, keserűség rajzolódott, és le akart ülni az ágyra.

— Ne ülj le! — kiáltott ijedten Morvái.

— Miért...?

— Leszakad... — mondta lemondóan, és igyekezett mosolyogni —, leszakad alattad... Rövidek az ágydeszkák.

így a támlátlan székre ült, kezét összekulcsolta, és csak nézte a legénylakást. Nem találta romantikusnak, szemében néhány könnycsepp csillant meg, és orrára meg a szája szélére hullt.

— Azt mondtam, alakul a jövőnk... Hát így alakul...?

Morvái nagyon nyomorultul érezte magát. Kotorni kezdte a kályhában a hamut, csörömpölt, és amikor parazsat talált a hamu alatt, néhány fahasábot dobott rá. Később a kályha újra ontotta a meleget, s akkor ő odament a menyasszonyához, levette róla a kabátját, és maga mellé ültette a heverőre. Halkan suttogott a fülébe, vigasztalta, és csókolni kezdte, először a haját és a nyakát csókolta, aztán a száját, mind hosszabban csókolta, és meleg szája olyan kellemesen ismerős volt. Pontosan tudta, hogy mikor kezdi visszacsókolni, és mikor fektetheti le puhán a heverőre. Ismerős és megszokott volt minden mozdulata, és Morvái mégis kívánta, úgy érezte, ez minden, amit az élettől akart és megkapott. Boldognak hitte magát. Egyszer azt olvasta, hogy igazi boldogságot csak a megszokás intimsége és biztonsága adhat, s most ez jutott eszébe.