Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - Duba Gyula: Valaki kopogott az ablakon
Morvái dühösen bámulta Fekete urat, a gúny jeleit kutatta arcán, de a kövér agglegény olyan jámboran nézett, hogy semmit nem szólt. Igaza van, gondolta, aludhatnék a két bőröndömön, ha nem hagyja itt ezeket a vackokat. Csak poloska ne legyen bennük ... 2. Egy hete lakott már a lakásban. Akkor éjszaka végigfütyülte a keskeny sötét utcát, és arra gondolt, hogy otthon azonnal bebújik az ágyba, mert nincs befűtve a szobában. A kutyaólban ilyenkor csikorgó tél van, hidegebb, mint kint, mert a kopott falak fagyot lehelnek, és a sarkokban dermedt pókok csüngnek hálóikon. S reggelente deresek a pókhálók, apró szemű, fehér gyöngysorként a szerkssztő felszálló lehelete telepedett rájuk az éjszaka. A kapu előtt meghökkenve állt meg. Az árkádos kapubejárat sötét, de az udvar végéből, lakása egyetlen ablaka kivilágítva Réz rá. A széthúzott függönyök mögött látja a fénysugarak tüskézte, csupasz égőt. — Valaki tartózkodik a kutyaólban — morogta meglepetten —, különös... Óvatosan az ablak alá somfordált, és oldalról bekukucskált a szobába.. Senkit nem látott, de odabenn zene szólt, a Beatlesek énekelték egyik világhírű, rikoltozó dalukat. Megfoghatatlan. Felágaskodott, s így már jobban belátott. Az ablak alatt, lyukas díványán, a pokrócával betakarózva egy lány feküdt. Haját könnyű szilonkendővel kötötte át, állig húzta magán a pokrócot, és egészen összekuporodott alatta. Olvasott, Még azt is látta, hogy az ő egyik könyvét, a Fiatalkorú bűnözőket olvassa. Egészen belemerült az olvasásba. Morvái néhány másodpercig topogott az ablak alatt, állát simogatta, habozott, aztán az ajtóhoz ment és bekopogott. Amikor a lány azt mondta, szabad, belépett, és megállt a lány felett. — Jó estét! — mondta, és szürke helsinki kalapját az asztalra dobta. — Nem fázik ebben a jégveremben ...? — Fázom — sóhajtott a lány —, rettentő hideg van itt... — Nem kelt fel, csak a könyvet tette le maga mellé a pokrócra. Tranzisztoros rádiója az ablakpárkányon állt, torkuk szakadtából üvöltöttek hangszórójából a Beatlesek. — Maga Morvái szerkesztő ... ? — Én vagyok ... — Megkérném ..., engedje meg, hogy itt aludjam... — mondta a lány. — Hm... — lepődött meg a szerkesztő —, itt akar aludni... Biztos benne, hogy itt akar aludni...? — Tanácstalaniul leült a támlátlan székre, és kigombolta nagykabátját. — Olyan késő van... — mondta természetes közvetlenséggel a lány —, és nincs hol aludnom ... Ne zavarjon ki a hidegbe ...! Kérő hangon, komolyan beszélt. A szerkesztő megrázta fejét, hitetlenkedve nézte a lányt, s az nagy szeminel visszanézett rá. Bizakodás fénylett a szemében Ugye, nem küldesz el ?! ... Nem mosolyog, nem mondja, hogy ízetlen, buta tréfa az egész, komolyan várja beleegyezését, ahhoz a zseniális gondolathoz, hogy itt aludhasson. Zavarában végül is ennyit sikerült mondania: — Dehát én... én három éve vőlegény vagyok. A lány erre elmosolyodott, és jókedvűen intett a kezével, még kacsintott is egyet cinkosan. — Nem baj... Nem akarom, hogy feleségül vegyen. — Őrület... — morogta Morvái, és egyszerre nagyon melege lett; tiszta őrület, hasonló helyzetben csak két őrült beszélhet így... Egészen megdöbbent a gondolattól. De hiszen ez csevegés, kedélyes csevegés... Mind indulatosabb lett. Indulata sértő és dühös kérdésekből táplálkozott; hogy mer egy idegen nő elnyújtózni a heve- rőjén, és a pokrócával takarózni? Miért nem fél tőle éjnek idején ebben a kutyaólban egy fiatal lány? Hogy mer szemtelenkedni vele? Milyen alapon tételezi fel róla, hogy háborítatlanul aludhat vele egy szobában? Vagy éppen azt akarja, hogy háborgassa? Abból pedig semmi se lesz!
