Irodalmi Szemle, 1966
1966/4 - Gál Sándor: Versek
Gál Sándor falak között Falak közé zárt ismétlődő napok némaságában hallgatok, s ha fáradtan ülök is háttal a fénynek, a gondolkodás kényszere felébreszt. Már űrben pörgő kérdéshalmazok nem gyötörnek. Más fáj: ha nem válaszolhatok, s mint e kemény tél, csikorgok magamban, s ha csitul is a léten belüli zaj, a kétségek körei tovább remegnek. Az ember csal, hogy nyugalmát megtalálja, s ha boldog így, mindent elfeled; de ha minden tettét naponta újra látja, mit tehet? Homlokredőit összerántja, kezét leejti: nem lehet... Szemében az ég szürkesége. Fordítva pördül a táj: „Mikor születtem, — még nincs harminc éve — ugyanez volt, de valami más ...“ S az értelem tántorog, kivet s befogad valamit, recsegve ébresztik új zajok, s elhagyják lázát, érveit, mint szűk cipőt a kisgyerek. Hová indult? Hová mehet? Se helye, se célja nincs, érik benne a közöny, s ha bántják is, már csak legyint. Furcsán kering a falak között, melyeket két kezével rakott: ez itt ágy, ez asztal, amott a szék .. . Fény dereng a párás ablakon. Minden az övé volna itt, de úr a csend: nem kérdez senki, és senki nem felel. A fémnyugalmú csenden egy mozdulat áthasít: akaratomon túl a kezek lerombolnak valamit. A hóesés szilárd, tömött egekre ébreszt: gondolat mozdul — kép lesz belőle, érzem ... S a kéz letörli az egészet! Ha éled a tűz, s a lobogás szívemben tovább lángol, arcomhoz érnek ujjaim: áttetsző jégszilánkok; s míg láng után a dermedés valómon átremeg, felborzolják fürtjeid a néma, lázadó kezek.. fordulón Most már nem kérdések, hanem a „vagy-vagy“ pörgő tányérján fordul az élet. Kövek, zuhanva görgő, fényt szaggató nappalok vallatják a tétova embert: erőmet, hogy mit vállalhatok magamra, milyen szerelmet, milyen utat, kapaszkodót e düledező világrendben, hol nem inogva állhatok csöndvalómnál csendesebben. Sorsunk — ágaskodó század: hátsó lábain táncoló mén. Összezúz egy hanyatt-zuhanásban: vérünk fröccsen tompa-feketén. S nincs megóvó távolság reménye! A „vagy-vagy“ élén pörgő földtekén megfeszítve vergődik a béke kékre dermedt korunk tenyerén. lázadó kezek
