Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - FIGYELŐ - Szergej Zaligin: Az Irtis partján

— Vizsgálóbíró jött hozzánk a faluba. Téged is hívat. Sürgős, azt mondta.

Sztyepan letette a szurkos fonalat meg az árat, azután a kutacsot is, melyre rá volt húzva Klaska csizmája, a földre csúsztatta. A kutacs széles és rövid volt, mindenféle lábbelit ügyesen lehetett rajta javítani. A kemence szájánál volt a helye, de nagyobb hasznát vette a gazda, mint a gazdasszony.

— És mit alkar tőlem az a bíró?

— Jött kivizsgálni az ügyet. Hogyan gyújtotta meg Udarcev a gabonát... Hogyan döntötték az emberek a szakadékba a házat.

... Jegorka valamilyen okból nem azt mondta: hogyan „döntöttük“, hanem így mondta: „hogyan döntötték az emberek“ ... Sztyepan sóhajtott: hát ez a kolhozélet, hívatnak: menned kell! Ha a maga gazdája lenne, Jegor- kának szigorúan megparancsolná, mondja azt: Csauzov nincs otthon, ő pedig fogná magát, és gyerünk a folyó túlsó partjára szénáért, vagy meglátogatná valamelyik komáját a szomszéd faluban, és elmulatna ott néhány napig. Mindig így csinálták. Ha lejöttek az urak a hivatalból, vártak, vártak, míg meg nem unták, aztán elmentek.

így van az rendjén. Ha neked kell valamilyen papírt kiállítani, akkor te mégy az elöljárókhoz Sandrinába vagy a városba. Ezért ha netán rád van szükségük az elöljáróknak, akkor üljenek, várjanak ők is, az első hívásra csak az ágról szakadt muzsik megy el, az is csak akkor, ha bűnösnek érzi magát, vagy ha valamilyen kérelme van. Ma még ló sincs a portádon, mind bent van a kolhozistállóban, ló nélkül meg mihez kezdhetsz?

— Talán Lekszandrát már elcsípték valahol?

— Nem említette. Inkább úgy tűnik, hogy még nem. Az öreg Udarcevet — azt becsu- katta. Már el is vitték Sandrinába. De ugyan mit csinál olyan vénemberrel? Az öreg maholnap kileheli a lelkét. Tudod, neki jobb lenne, ha valaki mást tenne lakatra.

Ügy látszik, Jegorka már összeszűrte a levet a vizsgálóbíróval. Felajánlkozott neki az emberek után szaladgálni a faluban.

— Várjál egy kicsit. Klaska az én csizmámban ment el. Mindjárt visszajön.

Jegorka a lócán ült, báránybőr sapkája még mindig a fején volt. Olgára meresztgette a szemét.

De Olgának, úgy látszik, nincs ínyére a kíváncsiskodás, egyre durcásabban forgatja Jegorka felé a hátát...

Az asszonyok csak asszonyok maradnak! Megvan a saját természetük... Olga arca fehér, keskeny, de az arcon ülő szempár nagy, már-már a tehénszemre emlékeztet. Nagyon jól mégsem láthat: csaknem az orra hegyénél

villogtatja a kötőtűt. Jegorkától is elfordul, Sztyepanra sem igen mer ránézni.

Jegorka elmosolyodott, és megkérdezte:

— Ki gyerekeinek kötöd a harisnyát, Olga? A Lekszandráénak vagy a Sztyepanénak?

Olga felállít, felvette a földről a gombolyagot, és szó nélkül bement a konyhából a szobába.

Visszajött Klaska.

Az egyik vedret a vízzel kint hagyta a pitvarban, a másikat bevitte, és az ajtó mögé tette, kendőjét a szögre akasztotta.

— Isten hozott, Jegorsa! Az emberemért jöttél, ugye? Hová viszed megint? — Előbb egyik lábáról rúgta le a csizmát, majd a másikról, és odadobta Sztyepannak.

— A vizsgálóbíróhoz.

— Hová-á-á? — csodálkozott Klaska, és mezítláb, ujj nélküli kabátkában állva, szemét Jegorlkára szegezte. — Tán kirabolt vagy megölt valakit Sztyepan? Vagy tán valamilyen lopott holmit rejtegetünk? Mér’ nem hagy bennünket nyugton az a vizsgálóbíró?

— Tudod mit, Klaudia, menj, és kérdezd meg tőle, a vizsgálóbírótól. Nemcsak Sztyepant, az összes embereket kihallgatják, hogyan döntötték Udarcevék házát a szakadékba. És hogy tudjad, ez nem akármilyen vizsgálóbíró, hanem jurista. Magához hívatja az embereket, és egész előadásokat tart nekik. A kolhozokról meg a magángazdálkodásról. Mindenkinek még tízszer is el kell magyaráznia!

— Meg kell magyarázni az embereknek! Meg aztán igazat beszél ő, Sztyopa, no úgy van?

— Ha nem hazudik. No, gyerünk, Jegorsa!

Az olvasóterem fulladásig megtelt emberekkel. Már álltak is. De Sztyepan ésszel cselekedett, bekukkantott az előcsarnokból, valaki rögtön észrevette, és rászólt, hogy furakodjon beljebb. Ha már bent lesz, hely csak akad számára.

Nehezen, de bejutott. Pjotra Lokotkov és a mellette ülő emberek összébb húzódtak, és a lócán mindjárt lett egy kis hely. Sztyepan közéjük ült, és még összébb nyomta őket. ■

Pjotr Jegorka Gilevről beszélt, hogy nyöször- gött a kamrába zárva, és könyörgött, engedjék ki, mert elő kell kerítenie Sztyepant, és a vizsgálóbíró elé vinni.

Az emberek külön-külön megmondták a véleményüket Jegorka Gilevről, mindenféle csüf- nevet adtak neki, de azt egyikük sem tudta, milyen semmirekelő az a Jegorka . ..

Azután a szénáról beszélgettek, mennyire jólesett már kocsira ülni, és találgatták, miről is lesz gyűlés.

Még mindig nem kezdődött; a juristát várták.