Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - FIGYELŐ - Szergej Zaligin: Az Irtis partján

— Vizsgálóbíró jött hozzánk a faluba. Téged is hívat. Sürgős, azt mondta. Sztyepan letette a szurkos fonalat meg az árat, azután a kutacsot is, melyre rá volt húzva Klaska csizmája, a földre csúsztatta. A kutacs széles és rövid volt, mindenféle láb­belit ügyesen lehetett rajta javítani. A ke­mence szájánál volt a helye, de nagyobb hasz­nát vette a gazda, mint a gazdasszony. — És mit alkar tőlem az a bíró? — Jött kivizsgálni az ügyet. Hogyan gyúj­totta meg Udarcev a gabonát... Hogyan dön­tötték az emberek a szakadékba a házat. ... Jegorka valamilyen okból nem azt mond­ta: hogyan „döntöttük“, hanem így mondta: „hogyan döntötték az emberek“ ... Sztyepan sóhajtott: hát ez a kolhozélet, hívatnak: menned kell! Ha a maga gazdája lenne, Jegor- kának szigorúan megparancsolná, mondja azt: Csauzov nincs otthon, ő pedig fogná magát, és gyerünk a folyó túlsó partjára szénáért, vagy meglátogatná valamelyik komáját a szomszéd faluban, és elmulatna ott néhány napig. Mindig így csinálták. Ha lejöttek az urak a hivatalból, vártak, vártak, míg meg nem unták, aztán elmentek. így van az rendjén. Ha neked kell valami­lyen papírt kiállítani, akkor te mégy az elöl­járókhoz Sandrinába vagy a városba. Ezért ha netán rád van szükségük az elöljáróknak, akkor üljenek, várjanak ők is, az első hívásra csak az ágról szakadt muzsik megy el, az is csak akkor, ha bűnösnek érzi magát, vagy ha valamilyen kérelme van. Ma még ló sincs a portádon, mind bent van a kolhozistállóban, ló nélkül meg mihez kezdhetsz? — Talán Lekszandrát már elcsípték valahol? — Nem említette. Inkább úgy tűnik, hogy még nem. Az öreg Udarcevet — azt becsu- katta. Már el is vitték Sandrinába. De ugyan mit csinál olyan vénemberrel? Az öreg ma­holnap kileheli a lelkét. Tudod, neki jobb len­ne, ha valaki mást tenne lakatra. Ügy látszik, Jegorka már összeszűrte a levet a vizsgálóbíróval. Felajánlkozott neki az em­berek után szaladgálni a faluban. — Várjál egy kicsit. Klaska az én csizmám­ban ment el. Mindjárt visszajön. Jegorka a lócán ült, báránybőr sapkája még mindig a fején volt. Olgára meresztgette a szemét. De Olgának, úgy látszik, nincs ínyére a kíváncsiskodás, egyre durcásabban forgatja Jegorka felé a hátát... Az asszonyok csak asszonyok maradnak! Megvan a saját természetük... Olga arca fehér, keskeny, de az arcon ülő szempár nagy, már-már a tehénszemre emlékeztet. Nagyon jól mégsem láthat: csaknem az orra hegyénél villogtatja a kötőtűt. Jegorkától is elfordul, Sztyepanra sem igen mer ránézni. Jegorka elmosolyodott, és megkérdezte: — Ki gyerekeinek kötöd a harisnyát, Olga? A Lekszandráénak vagy a Sztyepanénak? Olga felállít, felvette a földről a gombolyagot, és szó nélkül bement a konyhából a szobába. Visszajött Klaska. Az egyik vedret a vízzel kint hagyta a pitvarban, a másikat bevitte, és az ajtó mögé tette, kendőjét a szögre akasztotta. — Isten hozott, Jegorsa! Az emberemért jöttél, ugye? Hová viszed megint? — Előbb egyik lábáról rúgta le a csizmát, majd a má­sikról, és odadobta Sztyepannak. — A vizsgálóbíróhoz. — Hová-á-á? — csodálkozott Klaska, és mezítláb, ujj nélküli kabátkában állva, szemét Jegorlkára szegezte. — Tán kirabolt vagy meg­ölt valakit Sztyepan? Vagy tán valamilyen lopott holmit rejtegetünk? Mér’ nem hagy bennünket nyugton az a vizsgálóbíró? — Tudod mit, Klaudia, menj, és kérdezd meg tőle, a vizsgálóbírótól. Nemcsak Sztyepant, az összes embereket kihallgatják, hogyan döntöt­ték Udarcevék házát a szakadékba. És hogy tudjad, ez nem akármilyen vizsgálóbíró, hanem jurista. Magához hívatja az embereket, és egész előadásokat tart nekik. A kolhozokról meg a magángazdálkodásról. Mindenkinek még tízszer is el kell magyaráznia! — Meg kell magyarázni az embereknek! Meg aztán igazat beszél ő, Sztyopa, no úgy van? — Ha nem hazudik. No, gyerünk, Jegorsa! Az olvasóterem fulladásig megtelt emberek­kel. Már álltak is. De Sztyepan ésszel cseleke­dett, bekukkantott az előcsarnokból, valaki rögtön észrevette, és rászólt, hogy furakodjon beljebb. Ha már bent lesz, hely csak akad számára. Nehezen, de bejutott. Pjotra Lokotkov és a mellette ülő emberek összébb húzódtak, és a lócán mindjárt lett egy kis hely. Sztyepan kö­zéjük ült, és még összébb nyomta őket. ■ Pjotr Jegorka Gilevről beszélt, hogy nyöször- gött a kamrába zárva, és könyörgött, engedjék ki, mert elő kell kerítenie Sztyepant, és a vizsgálóbíró elé vinni. Az emberek külön-külön megmondták a vé­leményüket Jegorka Gilevről, mindenféle csüf- nevet adtak neki, de azt egyikük sem tudta, milyen semmirekelő az a Jegorka . .. Azután a szénáról beszélgettek, mennyire jólesett már kocsira ülni, és találgatták, miről is lesz gyűlés. Még mindig nem kezdődött; a juristát vár­ták.

Next

/
Thumbnails
Contents