Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - FIGYELŐ - Szergej Zaligin: Az Irtis partján
tolva elindult az emberek felé. Teste hatalmas imbolygó, fej nélküli árnyékot vetett a muzsikokra; fejének árnyéka elakadt a függőágyban ... Nehezen, hörögve lélegzett agyaras, szélesre tárt száján keresztül, s egyre jobban nyomta bal válla mögé könyökig csupasz, száraz, inas kezét, melyben vészesen villogott a gömbölyű feszítővas. — Kiirtlak benneteket, kígyók! Mind ki- irtlak! ... Az emberek kifelé hátráltak, valaki megbotlott a küszöbön, és elesett; akik a tornácon álltak, azokat lenyomták a lépcsőről, akik a pitvarban voltak, kikerülték a tornácra ... Egyedül Csauzov maradt a szobában — vállát az ajtőfélfának vetve .. A függőágyon, ahonnan eddig semmi nesz se hallatszott, magánkívül kiabálni kezdett egy kislány: — Anyuká-á-ám, hol v-a-a-gy? Udarcev apónak a szeme se rebbent, jobb oldalát kidüllesztve, konokul tipegett előre, egyenesen Csauzov felé ... Sztyepan csak állt, szemét az öregre szegezve, füstös, kormos arcán gyöngyözött a verejték, az arcbőre meg-megrándult, s az iz- zadságcseppek lepotyogtak, fehér szakadozott csíkokat hagyva maguk után Csauzov homlokán, arcán és halvány, feszes ajakán ... — Anyuká-á-ám — kiabált újra a kislány, s Olga lihegve berontott a szobába ... — Apa! Térjen észhez, embert akar ölni? Gyilkolni akar?! — Az apósára vetette magát, s a nyakába akaszkodva igyekezett lehúzni magasba emelt kezét... Udarcev apó megadta magát... Megtántorodott, magasra emelt kezében megbillent a vasdarab, majd csörömpölve a földre hullott. Mindketten utána kaptak. Az emberek újra betódultak a házba, Sztyepan Csauzov sapkájával letörölte arcáról a verejtéket, s azt mondta határozottan: — Aki élni akar, menjen ki innen! Hordjátok ki a ruhát a ládákkal! — szólt, s kiugrott az udvarra. — Üssétek ki a koszorúfákat! Feszítőrudakat a talpgerenda alá! Kész?... Kész! Hát akkor emeljük meg emberek! ... Udarcev háza megingott, bent valami csikorogva eldűlt, és gurulni kezdett... Csauzov hátára valahonnét ráugrott egy macska, s szokatlan hangon vadul ordítani kezdett, azután hirtelen a földre dobta magát, és elfutott. A muzsikok egy pillanatra elcsendesedtek, mintha megsüketültek volna az ordítástól, majd megint nyögni kezdtek, és szitkozódtak: — Támasszátok meg oldalról, ránk ne dűljön! — A tetejét is tartsátok, még lezuhan, és agyonnyom bennünket!... — Na, rendben van már!... A ház a talpfákon csúszni kezdett lefelé a meredek parton... Szétnyílt a spaletta: á konyhában még égett a lámpa, az ablakpárkányon remegett a zöld levelű virág a vas- edényben ... A másik virág a lapos bádogedénnyel csúszkált ide-oda ... A ház a szakadék fölött himbálódzott, valami nagy csörömpöléssel összetört benne ,.. Kiesett belőle a kemence, a piszkavas és a csőbilincs elhagyatva kalimpált lefelé ... Kidült az egyik fal, s nemsokára — reccs; az egész ház összecsuklott... Nagyot puffant a part alatt. A havon itt-ott deszkák, gerendák hevertek, a levegőben étel: kenyér, scsi illata és égett téglaszag érződött... Hideg szél támadt. A kormos égből darás hó kezdett szállingózni ... Körös-körül mély csend volt... Ragyogott az Irtis jégtükre, melyet kettészelt a trágyával telehullatott feketedő szánkócsapás, s néha bizonytalanul fel-feltűnt a túlsó part elmosódó vonala, majd újra elmerült az éjszaka mélységében... Valaki azt mondta: — Egyszer majd kihozzuk ide a papot... — Ugyan minek? — Elénekelné: „Béke poraira...“ Nem felelt rá senki. A leégett magtártól befutott Fofanov, nehéz szőrcsizmájával körbetaposta a meleg, fekete foltot, ahol nemrégen még Udarcevék háza állt, odaballagott a felfordított vályúhoz, melyen irhabundájába burkolódzva ült Udarcev apó és Olga a gyermekeivel... Fofanov azután visszament a muzsikokhoz, s szótlanul letekintett a mélybe, az Irtis-part szakadékéba, melyet néhol bevilágított a holdsugár. — Pedig még megjárta volna ez a ház — sóhajtotta Fofanov. — Nem maradhatnak a fagyos ég alatt ezek az emberek... Mindenképpen be kell őket költöztetni valahová ... — gondolta leszegett fővel. — Hát így kezdődik a mi közös életünk ... ■ Kis ideig hallgattak. Azután Sztyepan Csauzov azt mondta: — No, menjünk, emberek. Egyszerre többen is megszólaltak: — Hová? Nem válaszolt. Megfordult, és lassan elindult, mintha egyedül lenne, s a többiek utána mentek. Az úton — befordulva a mellékutcákba — itt is, ott is lemaradt tőlük valaki; a többieK
