Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - FIGYELŐ - Szergej Zaligin: Az Irtis partján
Futottak a szűk kis utcákból, a sötét házikókból, melyek felől néha felvillant egy-egy bíborvörös folt... Lapátokat, vedreket, feszítővasakat, tűzoltócsáklyákat cipeltek. Már senki se kiabált, se nem hadonászott... Akik lapáttal jöttek, téglákat vágtak a hóbuckából, kézről kézre adták a hódarabokat — föl a padlásra, ahonnét egy ember, parázsló rozoga gerendán állva, a tűzbe dobálta őket... — Sztyepka Csauzov, vagy ki az ott fönt? — Ő az, Csauzov! — Megég ott, élve! — Könnyen megeshet! — Miért mosolyogsz te úgy, Sztyopa? — Mert nem hagytam ott a fogam! — felelte Csauzov. — Élek és ép vagyok, kell-e több? Te, Fofan, a muzsik rettenetesen szívós, meg se tudod te ezt érteni. Hányszor életben maradtam már én, s olyankor mindig úgy éreztem magam, mint egy nap ünnepen. Semmi sem akadályozta tovább a tüzet, irányt változtava belekapott a szarufákba, s úgy táncolt rajtuk, hogy azok mihamar meg- roskadtak; csak tört egyre fölfelé, föl, föl a sötét égbe ... Sztyepan Csauzov hallgatott, küzdött a tűzzel, ügyesen kifogott rajta, egyszer a túloldalra, másszor pontosan maga elé dobálta a hódarabokat: nem engedte a tüzet abba a sarokba, ahonnan a gabonát hordták kifelé. Időnként Sztyepan teljesen eltűnt a füstben, ilyenkor lentről kérdezgették: — Sztyopka, élsz még? — Lélegezni se tudhat ott! — Még hamuvá ég! Üjra beszaladt Fofanov, fölállította a létrát, és bekecsénél fogva húzta lefelé Csauzovot. — Hagyjad már, Sztyepka! Amennyit ki- hordtunk, annyi lesz a mienk... Mohóságod az életedbe kerülhet! Mássz le, mondom! ... Csauzov leugrott, odatántorgott a hócsomóhoz. Beledűlt, megroppant alatta a hó, és sisteregni kezdett, mintha tüzet fogott volna. A bekecs vékony csókokban eregette a füstöt. Csauzov elveszett a gőz- és füstfelhőben. Fofanov leguggolt mellé, és hadonászva a gőzben, megkérdezte: — Nem égetted meg magad, Sztyepan? Csauzov tüszkölt és köpködött. — A fiúk, akik... mellettem... álltak, élnek? — Nincs ssmmi bajuk. — A feleségem, Klaska... itt van valahol? — Nem láttuk erre... — Nagyon félt engem, szegénykém ... Mindig szemmel tart, merre járok. Bőgne itt nekem, nem akarom ... Csauzov körül lassan szertefoszlott a köd, és a tűzfészek fényében úgy látszott, hogy a koromfoltok mélyen beleégtek csontos arcába; szőke, majdnem fehér haja, mely hozzátapadt izzadt homlokához, füléhez, nyakához, helyenként megperzselődött, és rőtszínű lett, a jobb szeme fölött pedig teljesen feketére festette a korom. Sztyepan Fofanovra emelte éles kék szemét, majd a messzeségbe meredt, s úgy sugárzott a szeme az örömtől, hogy Fofanov meg is kérdezte: A termény ott feküdt négy nagyobb halomban, melyeket egyik oldalról befedett a sötétség, a másikról pedig vörösessárgára festett a tűz... Az emberek belemarkoltak, dörzsöl- gették tenyerük közt, rágcsálták: nem égett-e meg? Odament Fofanov is, sokáig, elgondolkozva bámult a terményre, levette meg föltette a sapkáját, ajkát mozgatva számolgatott, mérlegelt ... — Ügy látom, emberek, hogy az egynegyedrésze mehetett tönkre. Több nemigen. De minél előbb ki kell próbálni, hajt-e csírát... — Fofan, te mindig a jobbik oldaláról nézed a dolgot. S ha igazán csak a negyede veszett is oda, ahogy te mondod, azt is honnan teremtsük megint elő? — Üjra járjuk végig a házakat, kutassuk át a hombárokat? — Kinek turkáljuk fel megint a kamráját, kitől vegyük el a kenyérnekvalóját — vetőmagnak? — Akárhogy van is emberek, ezt nekünk kell rendbehoznunk, partosdi muzsikoknak; hát rábízhatnánk valamilyen jöttmentre, gondoljátok csak meg?! Csauzov feltápászkodott a hóból, és elkiáltotta magát: — Alekszandr Udarcev, felelj hát neknük: itt vagy valahol! Egy tűzoltó felállt a hordóra, végigtekintett az embereken, és bizonygatóan kiáltotta: — Nincs az itt.. És velem szemben senki se szaladt. Csak a tűz felé futott mindenki, visszafelé egy lélek se ... — Ne keressétek Alekszandrt... Nincs ő itt... — szólalt meg egy női hang izgatottan. — Elmenekült. A hangot félbeszakította az enyésző gerendák ropogása. Olga Udarceva, Alekszandr felesége beszélt. Szoknyája szélébe két fiúcska kapaszkodott, az egyik meglepődve, értetlenül bámult a sokaságra, a másik meg, amikor az emberek
