Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - FIGYELŐ - Szergej Zaligin: Az Irtis partján
féléjük közeledtek, fejét bedugta Olga szoknyájának ráncai közé, és pityeregni kezdett: — Anyukám, kik ezek? A-a-a-a ... Anyukám! Olgát körülfogták az emberek, mozdulatlan magas alakja kiemelkedett a gyűrűből; lábánál fiacskái toporogtak a sötétben, az emberek fejére-vállára rá-rápattant a parázs. — Mondd csak, lelkem, hány óra körül volt a te Alekszandrád az irodában? Mikor szökött meg? — Ha akarják, hiszik, ha nem, nem . .. — Ő is tehette! — Elvitték a gabonáját, lehet, hogy így akart bosszút állni... — így, hogy világgá ment? Hát a feleségével, a gyermekeivel mi lesz"? .. — Ne beszéljetek összevissza! Olga, mondj el mindent, hogy történt! — Hazajött az irodából... Azt mondta: sürgősen hívatják a városba ... Kenyeret szelt magának, vaj volt még a tarisznyájában... Néhány rubelt tett a zsebébe... A fiaira rá se nézett. — Olga hirtelen felemelte a kezét, és eltakarta arcát a férfibunda ujjával. — És nem is gyalog ment el... Lovasszánkón ... Kérdezzék meg a lógondozóktól... Néhányan azonnal el is indultak a lóistállóba. Egyenként jövögettek vissza, különféle apró hírekkel: — A heréltet fogta be, amelyik az övé volt... — Meg Andrej Zotov kozáklovát. — Zabot is vitt... — Két tarisznyával. — Azt mondta, Pecsurával fog visszajönni. — Nagyon sietett. Fofan parancsára megy, azt mondta ... — Fofan, nem küldted valahová? — Emberek, hát nem együtt ültem veletek az irodában? — Egy biztos: nagyon sietős volt a dolga... Egy kis időre elhallgattak, Olgát nézték, aki bánatosan töprengett valamin. Majd újra bebeszélni kezdtek: — Még türelmesen kérte, hogy vigyék át a házát a Mitroh telkére. — Szóra se méltatta senki... — Feldühödött... — Igen, ő feldühödött, mi meg most nézhetünk kétfelé . .. A két kislegény rángatni kezdte Olga szoknyáját s bundakabátja ujját, és vékonyka gyermékhangjukon egyre mondogatták: — Anyuka, anyukám, kik ezek? Anyuka, már eloltották a tüzet, menjünk haza . .. — És ha Alekszandr mégis itthon van?! — Mondta Csauzov. — Ilyenkor minden megeshet! — Megfordult, és elindult... Utána húsz-harminc muzsik ment, ki mivel dolgozott: lapáttal, bontórúddal, feszítővas- sal.. . Még nemrégen így, csapatostul jártak a partosdi muzsikok a Rókatanyára is. Az országút mentén egy jelentéktelen helyet neveztek Rókatanyának. Alit itt egy házikó, amelyet valamikor a pásztorok eszkábáltak össze, aztán otthagyták, pedig ma is legelők vannak arra. Nyílt, sík hely, emberemlékezet óta itt húzódik a szomszédos Kalman falu határa, Kalman már a panferovi volosztyba* tartozik. Megtörtént, hogy a partosdiak elhajtották a kalma- niak marháját, de fordítva is megesett, csupán azért, mert a szomszédok nem tudták végérvényesen megvonni a „határokat“. A viszályok nagy verekedésekkel végződtek; mindig télen verekedtek; nyáron nem volt rá idejük ... Nyáron csak átkiabáltak a határon: „Várjatok, kalmani pravoszlávok, az isten mentsen meg benneteket attól, hogy megérjétek a farsangot vagy a karácsonyt — összetörjük a kobakotokat!“ Aki télen győzött, annak volt igaza, nem ismertek semmilyen bírát maguk között sem a partosdiak, sem a kalmaniak. Az is előfordult, hogy nem üres kézzel rontottak egymásnak: ki doronggal, ki más egyébbel fegyverkezett fel, s így volt idő, amikor nem egy muzsikot elástak a színhelyen; és mivel télen a földet nemigen lehetett kiásni, csak éppen bekaparták, akiből kiverték a lelket — a többit már elvégezték a farkasok, s különösen a rókák... így hát Rókatanyának nevezték el ezt a helyet. A partosdiakat rendszerint Sztyepan Csauzov vezette a Rókatanyára. Éppen úgy, mint most is, mindig elöl haladt, de ügyelt rá, el ne szakadjon a többiektől; a középmagas termetű, a többiektől semmivel se különböző Sztyepant a kalmaniak, bárhogy is erőlködtek, sose tudták földre teperni. Ezért mert velük mindig ujjat húzni. . . Ilyenkor, mikor csapatostul törtettek a Rókatanyára, a hosszú úton sose fogytak ki az adomák, a csípős viccek, a duhaj nóták és a trágár szitkok, most viszont méltóságteljesen és hallgatagon mentek ... Egymás hegyén- hátán furakodtak előre a hóbuckákkal t? li, szűk utcákon. Siettek . . . Egyik fiacskáját az ölébe tartva, a másikat maga után vonszolva ténfergett mögöttük Olga Udarceva. Az ölében ülő fiúcska úgy szorította a nyakát, hogy lélegezni is alig tudott, a másik meg * Voloszty: légi járás
