Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - HAGYOMÁNY - Turczel Lajos: A kisebbségi helyzet kialakulásának körülményei Csehszlovákiában 1918 után

helyen pedig — például Mikuláson és Martinban — 20 ezren alul volt a választási szám.

A magyar kisebbséggel szemben alkalmazott diszkriminatív bánásmód a földreformtörvény végrehajtásánál mutatkozott meg a legsúlyosabban. A polgári Csehszlovákiában az 1919. évi 215. számú törvény (az úgynevezett lefoglalás! törvény) alapján több mint 4 millió hektárnyi területet, az összterületnek közel 29 százalékát foglalták le a földreform céljaira. A magyarlakta területeken körülbelül 325 000 hektár szántó- és erdőterület került kisajátításra, de ebből a helybeli magyar földműves lakosság alig kapott többet, mint 20— 21 százalékot. Az itt kisajátított terület 78— 80 százalékát a cseh és szlovák telepeseknek juttatták azzal a nem titkolt céllal is, hogy a magyarlakta vidék egységes etnikai jellegét megváltoztassák. A DAV magyar nyelvű testvérlapja, Az Üt a csehszlovákiai részleges polgári földreform céljairól a következőket írta: „A paraszttömegek jorradamasodása mellett még más okok is fennforogtak, melyék a cseh burzsoáziát a földosztásra késztették. A cseh burzsoázia egyrészt a maga, másrészt nemzeti kisebbségeinek feudális arisztokráciájától igyekezett úgy megszabadulni, hogy azokat nagybirtokaitól, szóval gazdasági hatalmuktól fosztotta meg, s a nagybirtokokat granicsártelepekkel szórta be a nemzetiségi területeken. A telepek mindegyike nemzetiségi területekbe ékelődik. Közülük olyan magyar nemzetiségű területen, ahol a lakosság 80—90 százaléka magyar, összesen 73 telep található, melyek közül mindegyi eléri egy-egy falu terjedelmét.“*

A magyar földműves lakosságnak a földreformból való kisemmizettségét részben egy szégyenteljes „belső“ körülmény is elősegítette. „Hogy a földbirtokreform következtében oly sok magyar vált kényért elenné, annak részben magunk vagyunk okai — olvashatjuk az egyik földreformmal foglalkozó cikkben. — A földosztás idején az itteni magyar politikai felfogás ugyanis helytelennek tartotta, hogy a magyarság a földigénylők között legyen“. Valószínű, hogy a földéhes magyar parasztság soraiból kevesen hódoltak be ennek az oktalan politikai sugalmazásnak, és a kisemmizettség döntő okát vitathatatlanul az a körülmény jelentette, amit a sarlósok úgy fogalmaztak meg, hogy „a földreformtörvény a magyar vidékeken imperialista célokat is szolgált“. A földbirtokosság és a klérus által irányított ellenzéki magyar politika oszttálydetermináltsá* Jócsik Lajos: A szlovenszkói földreform mérlege. Az Üt II/8.

gát és rafinált érdeknacionalizmusát mindenesetre jól megvilágítja ez a csúnya epizód is: a magyaroknak a „jogtalanul“ kisajátított „ősi rögből“ való földigénylését az ellenzéki korifeusok azért helytelenítették, mert egyrészt a gyors revízióban reménykedtek, másrészt jól tudták, hogy abban az esetben, ha a magyar parasztság és földmunkásság a földreform juttatásaiból igazságosan részesedik, akkor az ellenzék által kultivált sérelmi politikában a földreformkérdés csak gyenge érvként szerepelhet. Ez volt az egyik első olyan eset, amikor a csehszlovák államhatalom kisebbségellenes céljait a vele mereven szembehelyezkedő úri magyar ellenzék osztálytaktikája is elősegítette.

Hasonló volt a helyzet az úgynevezett eskü- kérdésben is, amely nem sokkal az államfordulat bekövetkezése után merült fel. A berendezkedni kezdő új impérium záros határidőt kitűzve eskü (hűségfogadalom) letételére szólította fel a volt magyar területek közhivatalnokait és közalkalmazottait. Az érdekeltek zöme azon az alapon, hogy az állami hovatartozás kérdése még nincs nemzetközi érvényű szabályozással eldöntve, megtagadta az esküt. A csehszlovák hatóságok ezt az egyrészt bizonytalanságból, másrészt meggyőződésből fakadó és elméleti jogi alapon védhető magatartást az új állam elleni demonstrációnak minősítették, és az esküt megtagadókat az állásukból elbocsátották. Az állástvesztettek egy része önként Magyarországra távozott; másik részüket az új állampolgársági törvény (1920. évi 236. sz. te.) életbelépése után utasították ki; az állampolgárságban meghagyott maradék rész pedig a helytelen illetőségi jogmagyarázat következtében ismét a jogbizonytalanság sorsára jutott.

Az eskünek, illetve az eskü megtagadásának a kérdése a csehszlovákiai politikai életben és a nemzetközi fórumon is sokáig vita tárgyát képezte. A magyar kormánynak azt a követelését, mely szerint az utódállamok az elbocsátott köztisztviselőket és közalkalmazottakat kötelesek visszavenni vagy róluk gondoskodni, a békeszerződések megkötésekor elutasították. Az ellenforradalmi magyar kormányok és a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok ennek ellenére mindvégig nyílt sérelmi kérdésként kezelték ezt az ügyet. Akadtak azonban olyan jobboldali politikusok és közírók is, akik a történtekre reálisabban néztek, az eskümegtagadást elhibázott lépésnek tartották, és az azt előidéző hagyományos politikai gondolkozást kárhoztatták. Nagy Emil, volt magyar igazságügyminiszter, a Pesti Napló 1928. április 8-i számában közzétett cikkében elmond egy olyan esetet, amikor „egy felvidéki megyei