Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - HAGYOMÁNY - Sziklay László: Darkó István

a regény többi figuráját egyoldalúan csak elítélni: a múltból magukkal hozott előítéleteik, sokszor cinizmusuk, sőt tudatos gonoszságuk mélyéről felvillan az emberség egy-egy szebb vonása is. A Deszkavárosban éppen ez oldja fel az egyoldalú, tragikus látásmódot: Gáth Tamás, a kisvárosi építészdinasztia utolsó sarja ki tud emelkedni abból a pocsolyából, amelybe a környezetének menthetetlenül bele kell fúlnia, mert hűsége az emberséghez s a szülőföldjéhez azoknak a szövetségesévé teszi, akik az új, tisztább jövőt képviselik; a háborús hadsereg hadnagya nem követi szüleit a határon túlra, az ,,úri előnyöket“ biztosító életbe, hanem taxisofőrként otthon marad, s volt őrmestereinek, szakaszvezetőinek, bakáinak barátjává, harcos- és sorstársává lesz abban a városszéli „deszkavárosban“, amelyet az apja — búsás háborús nyereség reményében — eredetileg barakk-kórháznak épített.

Megszületik-e a jelentős kisebbségi magyar regény? — ez volt a csehszlovákiai magyar irodalmi élet egyik fontos problémája a harmincas évek elején. Darkó István erre az Égő csipkebokorral válaszolt. Állami díjat kapott érte — és megérdemelten. Az Égő csipkebokor a két háború közti csehszlovákiai magyar élet valóban művészi, mert a műalkotás számára autonóm életet, utánozhatatlanul eredeti légkört biztosító módon érzékelteti a kor s a miliő problematikáját. Bódi Gyuri a maga szorgalmával lett módos parasztgazdává — s társadalmi osztályára jellemző törtetés, a „felsőbb körök“ életének megismerése a tátrai tüdőszanatóriumban oly lejtőre kergeti, amelyen csak akkor van megállás, ha van a hősben annyi erkölcsi erő, hogy a nyomor mélyéről is új, munkás életet tudjon kezdeni. Gáth Tamás és Bódi Gyuri, de Darkó több más novellájának és regényének számos hőse is azzal tud kitörni az adott társadalmi viszonyok hínárjából, hogy az író etikusan, a legnemesebb értelemben vett emberség etikumá- val oldja meg a problémát. A főhős az új, a demokratikus életforma révében köt ki, amikor a benne szunnyadó, egészséges erkölcsi erő legyőzi a társadalmi előítéleteket, és kidobja magából mindazt a mocskot, ami velük együtt jár.

Mindebben, persze, ott leselkedik az íróra a romantikus túlzások veszedelme. A „züllött“ úri osztály s vele szemben a tiszta, egyszerű, dolgos ember: a fény és az árnyék romantikusan merev szembeállítását sugallhatja. Jókai öröksége és hatása még századunk húszasharmincas éveiben sem volt ismeretlen abban a magyar provinciában, amelyből az önállóságra késztetett szlovákiai magyar irodalom kinőtt. Darkó látásmódja viszont sokkal reálisabb és józanabb, semhogy ennek a kísértésnek áldozatul eshetett volna. Az ő alakjai mindig az élet valóságát tükrözik; éppen azért, mert autonóm életet élnek. Még akkor sem válnak elnagyolt figurákká, amikor az író mindössze néhány sorban epizódalakokként villantja fel őket. A vidéki „úri emberek“ zajos kocsmai mulatozását éppen olyan élethűen, drámai erővel tudja megrajzolni, mint a községük jövőjéért aggódó, gondosan s gondterhelten szalonnázó két öreg parasztot a poprádi állomáson, akiket Bódi Gyuri hetyke komiszsággal hagyott egyedül bírót választó gondjaikkal, csak hogy két léhává-„könnyűvé“ félresiklott „barátjával“ úrilány szerelme után rohanhasson . . . Darkó mindig hűséggel ábrázol, de sohasem felületesen. Kevés csehszlovákiai magyar író ismeri úgy az emberi lelket, mint ő. Még egészen fiatalon írt, első novel- láskötetében — egyik ismertetője szerint — „a tudat alatti élet homályos misztikumát“ boncolgatja. Ez talán így túlzás; inkább azt kellene mondanunk: mindvégig számol a tudatos cselekvés mellett az ösztönök, a tudatalatti szerepével is az ember életében; a vidéki ember s a vidéki magyar ember sokszor meglepő, sőt meghökkentő hetyke kitöréseit, könnyelmű vadságát viszont szervesen tudja beleépíteni az eseménysornak abba a fegyelmezett, logikus láncába, amely művei cselekményét jelenti.

Világos, hogy mindez nem önmagáért való. A kisebbségi magyar kulturális élet szervezője előtt mindvégig ott áll nemzete jövőjének féltő gondja. Alig van — főleg az érett Dar- kónak — olyan műve, amely azon kívül, hogy tükröt tartott kora társadalma elé, ne figyelmeztette volna a kóros múlt visszahúzó erőire, s ne a demokratikus összefogásban jelölte volna meg a kibontakozás útját. A szegényparasztság s a kisváros „kisemberei“ lettek az etikusan „megtérő“ hősök szövetségesei; ebből a szempontból Móriczcal s a magyarországi népi írók egy-'két epikusával rokon.

Amiért nem beszélhetünk Darkónál sem Móricz, sem századunk más realistáinak hatásáról, az az írónak műve minden során átütő erős egyénisége: ebből a szempontból messze kimagaslik a két háború közti csehszlovákiai széppróza minden művelője közül. Stílusa erősen expresszív jellegű; ha leírásaiban itt-ott meg is találhatjuk az előző korszak impresz- szionisztikus látásmódjának nyomait, az a nagy sodrás, amely novelláinak, regényeinek első sorától kezdve az utolsóig ma is magával ragadja olvasóját, írójának modernségére, nemegyszer az avantgarde — legfőképpen az expresszionizmus — hatására mutat, anélkül.