Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Fábián Zoltán: A csupasz homokon
Fábián Zoltán a csupasz homokon Csattogott, zörgött a szekér; zörömböltek a ráfvasak, csikorogtak a maka- dám út éles, zúzott kövein. Hátul a két kísérő lovas szügyig porban lebegett, úszott a szekér után. Kétoldalt suhogtak vissza, hátrafelé a jegenyék. A szekérderékban fűzfa kas volt, a kas alján szalma. Az asszony felhúzott térddel ült a szalmában, hátát nekivetette a kas rengő- rázkódó falának; ölében a férfi áléit feje. Két tenyere között tartotta az arcát, úgy óvta a rázkódástól. Fel-felpillantott a bakon zötykölődő kocsisra, arcán, szája körül ott volt a kérlelés, a riadt kis mosoly: egy kicsit lassabban! De nem szólt semmit. Sűrű volt az alkonyat, hűvös és gyapjas fényű. Letértek a kövesútról, le a folyópartra. A szekér nagy ívvel megfordult, ott hagyta árkos parabolanyomait a puha, nedves homokban; véggel állt a víznek. A kocsis kiakasztotta kétfelől az istrángot, s a lovak a kísérő férfiak lovaival legelni kezdtek a bokrok alján, hersegve tépték, rágták a haragoszöld füvet és a friss fattyúhajtásokról a lombot. Az eszméletlen férfit a. szekérből a homokra fektették. Még mindig nem tért magához. Az asszony a fejénél guggolt, s hessegette róla az arcára rárászálló apró legyeket. A kocsis sután állt mellettük, bakancsos lábát váltogatta; egész kis gödröt vájt már magának a homokban. Egyszer csak megkérdezte: — Mi történt? Az asszony révedezve felnézett rá, de nem válaszolt. Könnyű, pirospettyes ruha volt rajta és világoskék szvetter. A feje födetlen; koszorúba csavart, sötét haját szétzilálta a rázkódás, a szél. Fiatal volt, szinte még gyerek. A két kísérő férfi kissé lejjebb, mindjárt a víz mellett egy felfordított ladikkal bajlódott. Az egyik — kifakult, kávébarna katonazubbony volt rajta és szürke cejgnadrág — széles pengéjű bicskájával szurkot kapargatott le a csónak oldaláról, s benyomogatta, bekenegette a fenékdeszka repedéseibe. Az öreg kocsis megint kérdezte: — Mi történt? — Szalmasárga bajusza borzasan leffedt a szájára. Az asszony felállt. A csónakkal bajlódó két emberhez ment, intett nekik, hogy jó lesz már, s mutatta: taszítsák a vízre. A katonazubbonyos bizonytalanul rázogatta a fejét, hangosan nem szólt semmit. Megfogta társával a ladikot; fenékre fordították, s betolták félig a vízbe. Az asszony beszállt, az evezőket beakasztotta kétfelől a villákba. A két ember odahozta az eszméletlen férfit. Óvatosan lépegettek, fél szavakkal irányították egymást. A katonazubbonyos jött háttal; belegázolt a vízbe, ügy engedte le a férfi lábát az asszony lába mellé a ladik fenekére. — Várjatok, tartsátok egy kicsit! — kiáltott oda a szekér mellől a kocsis. Fellépett a tengelyvégre, s szalmát kotort össze a fűzfa kasból. A harmadik ember nagydarab, csupasz képű fiú volt; könnyedén tartotta karjában az eszméletlen férfi testét. Ügyefogyottan mosolygott, mint aki szégyelli, hogy olyan erős. A katonazubbonyos beadta a nyárfából faragott meregetőkanalat az asszonynak. Az némán biccentve megköszönte, s betette az ülésdeszka alá. Az öreg kocsis bicegve hozta az öl szalmát; begyűrögette a férfi válla, nyak- szirtje alá.
