Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Fábián Zoltán: A csupasz homokon
— Úgy, a! — mondta. — Ogy, al — hajtogatta, amíg elkészült. Akkor felegyenesedett, s nézett az asszonyra. Szemében Ismét ott volt a kérdés: mi történt? Az asszony nézett vissza rá, majd lehajtotta a fejét: — Meg akarták ölni az uramat. A másik két ember vízre taszította a ladikot. A nagydarab, csupasz képű fiú utánalépett, s rúgott még egyet a tatján, hogy le ne üljön a homokra. Az asszony előredőlt, magasba nyomta az evezőket, aztán bevágta a vízbe, s nagyot húzott rajtuk. A ladik szelíden siklott be a folyó sodrába. Az asszony nekifordította rézsűt a vízfolyásnak, s két lábát megvetve a csónak bordáján, egyenletes, beidegződött mozdulatokkal evezett át a túlsó part felé. Csobbantak az evezőlapátok, nyiszogott a két, kenetlen villa, s locsogott a víz a csónak oldalán. Körös-körül a leereszkedő alkonyat; foszlós ködpászmák libegtek a folyó fölött, húztak le délnek. Lila volt és kék a világ. Akkor vette észre, amikor már bokáig ért a víz. — Üristen! — kiáltotta. Messze szállt a hangja, a két sötét part visszhangot vert. Előkapta a kanalat az ülés alól, s merte, kanalazta, meregette ki a vizet a ladikból. A férfi éledezni kezdett; nyöszörgött, mocorgott. Egyik kezét felemelte, mintha magyarázna valamit, aztán visszaejtette a meglucskosodott szalmára. — Vizet! Vize-et! Az asszony a háta mögé pillantott. Levitte őket a folyó sodra, nem ismerte ki magát. Meredek, szakadozott oldalú partot látott, amelynek hajlata olyan volt, mint egy lapos szinuszgörbe; fölötte fűzbokrok, sűrűn, tömötten. Mindjárt partot érünk — akarta mondani, de eszébe jutott: hiába mondaná. Evezett tovább szaporán, kapkodva. Sima volt a part, úgy merült a vízbe, mint a nyitott tenyér. A férfi a csupasz homokon feküdt. Hanyatt. Nem messze tőle, a fejénél a meredek, agyagos part; a magasban a sötét bozótot borzolta a csöndes, halszagú légáramlás. Az asszony tanácstalanul toporgott a férfi körül, a kezében útilapukat szorongatott. Hirtelen lehajolt, felemelte pirospettyes, fehér szoknyáját, s körben letépett róla egy hosszú csíkot. Lekuporodott. Ölébe vette a férfi fejét, s óvatos ujjakkal széthajtogatta rajta az alvadt vértől összecsomósodott hajat. Kibukkant a felrepedt bőr, a hosszú, mély seb a koponya tetején. Nagy, rücskös útilapukat tett rá, aztán bekötözte. — Hol vagyok? — kérdezte a férfi. — Itt vagy. — Hol? — Itt vagy velem. A férfi felemelte a fejét, de rögtön vissza is ejtette: — Inni szeretnék — mondta nyöszörögve. — Valamit inni. Az asszony felmászott a magas, agyagos partra, a bokrok közé. Hajtogatta a szederindákkal benőtt, kusza fűzfaágakat, a kökénybokrok szúrós, arcába csapó vesszeit. Szemmel nehezen ismerte már meg, kézzel tapogatta ki: melyik az érett; — szedret szedett. Mögötte suhintva csapódtak le a tüskés gallyak, tekervényes indák, bolyhosra tépték a szvetterét. Leszaladt a férfihoz. Bal marka tele volt szederrel. Jobb hüvelykujjával kipasszírozgatta a levét. Amikor készen volt, fél kézzel megemelte a férfi fejét, s megitatta a markából a borvörös, fanyar szederlével. Szeretett volna hozzá néhány kedves, gyöngéd szót mondani, de nem jött ki hang a torkán. — Hány óra van? — kérdezte a férfi; úgy maradt fél könyökére támaszkodva, s másik kezével megtapogatta fején a kötést. Az asszony tanácstalanul nézett körül, aztán csak vaktában, találomból azt mondta:
