Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Anton Hykisch: A padnak két oldala van (elbeszélés)
valamivel szebb, mint a többi, kicsit bátrabb, no nem rossz, se nem romlott, hiszen ÉN csábítottam el, elvittem a parkba, kissé bizonytalanul lépkedtünk a széles lépcsőkön, a kultúrház előcsarnokában vitrinek voltak a Tatra-Svit gyártmányaival, viszkó- zisos fonalak gombolyagjai, istenem, Emma, nem tudsz semmit a fonalak azonosításáról, az égetéses próbáról sem, pedig azt minden háziasszony tudja, elmentünk a vitrinek mellett, akkor engem sem érdekeltek, lementünk az utcára, a széles, repedezett járdára, mellettünk haladtak el az utolsó mozilátogatók, megnéztük egy üzlet kirakatában a mosógépeket és a mixereket, azután a túloldali parkba húztam őt, amely sötétbe veszőn a Chemosvit épületeihez vezetett. Vlado, mit csinálunk? Ne beszélj így, Emma, te édes kislány. Vladko, gondold meg, mit teszel... Betakarom a szádat, és nem beszélsz majd, te rossz. Ott megy valaki a járdán ... Ne félj, elkanyarodott az állomás felé. Keresni fognak minket, a docens és ... Remek lány vagy, és erről senki sem tehet. Ejnye, te kísértő! (És nevetett.) Édes kísértés ... kislány ... kedves . .. Pozsonyban is ezt mondod majd? Igen (csókoltad őt, most már bánod, ő a pad másik oldalán ül, és elnéz melletted), felébresztettél... Tudod, hogy vannak emberek, akikre egész életünkben vártunk... Emma, aranyos Emma. Törüld meg magad (olyan nevetséges kis női zsebkendőt adott neked), egészen foltos lettél a diákszerelemtől, Vladko. Nevetett, és úgy tűnt neked, hogy boldog. Megkísérelte, hogy visszatartson. Amikor bűnt követ el az ember, előbb meg akarja szerezni a bizonyosságot, hogy mindent elkövetett a bűn megakadályozására, és azután rendkívüli megkönnyebbüléssel adja át magát a dolognak. Soha nem beszéltünk többet, mint akkor a szviti parkban, mindent elsodort a kirándulás szele, csak titkos emlék maradt, amely bizonyos kötelezettségekre jogosít fel, legalább a döntő percekben. Ügy látszik, Vladót semmi sem kötelezte, mert még egy kérdést tett fel, fakó ábrázattal: — Ha ... ha a szoknyáját elégetné, milyen jellegzetes szag ... — Ügy gondolja, hogy milyen szaga van az égett műselyemnek, tanársegéd elvtárs? — Mérgesen nézett a padban mellette ülő kolléganőjére, és szívesen kiment volna az alkonyati utcára. — Nem tudom ... nem tudok erre felelni, és azonkívül a szoknyámat ... — Engedje meg elvtársnő ... ez mégiscsak ... A háttérben kirobbant egy kolléga nehezen visszatartott nevetése, és megállapodott az első padnál. Most már biztosan kivág, gondolta Emma. Most orrba találtam. Ez lenne Vlado? A megbolondult fiú, aki akkor éjszaka a Szvitben csókolt engem? Ez a viszkózis és a házasságszédelgő keveréke? Fájt, persze, hogy fájt, hiszen nem vagyok utcalány, ahogy azt egyesek szeretnék elhitetni. Csak egyszerű lány vagyok, akinek akkor egy kicsit több volt a fejében, és egy kicsit félt a docenstől, a tanároktól, a tanársegédektől. Jó kedvem volt. Ez minden. Visszajöttünk Pozsonyba, köszöntünk az utcán, úgy formáltuk a mondatokat, hogy ne kelljen bennük második személyű megszólítást alkalmazni, elutaztam a szünidőre technológiából hiányzó vizsgával, és most itt vagyok egy életre szóló okulással. Remek. Köszönöm az ilyen tapasztalatokat. Erősebbnek kellett volna lennem. De neki is, Hatiar tanársegédnek, aki néhány pillanat múlva kivág a vizsgáról, neki is erősebbnek kellett volna lennie. Utolsóelőtti szemeszter, és mit segít rajtam? Ha legalább folytattuk volna Pozsonyban azt a bolondságot, de mi semmit, mérföldekre voltunk egymástól, hiszen mégiscsak nős férfi, én meg járni kezdtem egy kollégával a szomszédos szaktanfolyamról. Hatiar pedig most hagyja, hogy elmerüljek. Vártam
