Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - Anton Hykisch: A padnak két oldala van (elbeszélés)

A pádon alig észrevehetően vándorol egy kis fénycsík, a napsugár hátvédje, amely fedezi a vörös napgolyó visszavonulását a szecessziós villa, a Szlavin fái, a Kis-Kárpátok mögé, valahová az ismeretlenbe. A világos csík úgy vonul vissza, akár egy haditaktikáról szóló oktató filmben, a nyíl lassan belterületre húzódik, és nyomában menetel a sötét ellenség.

Az előadóteremben csend van, csak a kis Král-lány ceruzája kopog, aki az ákom- bákomai fölé hajlik, egész regényre való jegyzetet készített már. A Král-lány, no még ez hiányzott nekem. A legjobb női hallgató a tanulmányi csoportban. Ha hamarosan felelni hívom, az ő színvonala meg az Emma hallgatása közti különbség szo- rongatóan kirívó lesz.

— Mennyi időre merítjük az anyagot az azonosító festékbe?

Ezt csak fogja tudni, vagy nem? Vlado már nevetségesnek látja saját magát, mert hipnotizálja Sznopko Emmát, felemeli a mutatóujját, integet vele, az úgy mered a magasba a többi behajlított ujj fölött, mint egy felhőkarcoló a viskók fölött. Emma nem gondolkodik sokáig, feltűnően nyugodt és álmatag, talán a pozsonyi alkonyati utcára gondol.

— Tíz percre — mondja Emma.

Hatiar úgy érezte magát, mintha ő állna egy megsemmisítő bizottság előtt. Dadogni kezdett.

— No igen... tulajdonképpen nem.. . ugyanis. . tíz percet gondol, ugye, tíz fonálnál. Csakhogy egy fonalat EGY percre mártunk be. (Valami ismeretlen erő — akarata ellenére — megmozdította a mutatóujját.)

Az előadóterem sarkában valakiből kirobbant a nevetés, és Hatiar tanársegédnek nem volt bátorsága odanézni, ki az?

Blamálom magam. Döntenem kell. És befejezni. Abbahagyom, nem írom alá az indexét, újra eljön, megkérem az öreget, vizsgáztassa ő maga, és minden rendben lesz. És megszidom őt.

— Ez az első határideje, elvtársnő?

Emma meglepetten kapta fel a fejét. Maga... te ezt nem tudod?

— Javító határidő, tanársegéd elvtárs.

Vége, kislány. Sznopko Emma, kitoltál magaddal. Apád -otthon dühöngeni fog, te meg -önmagadra leszel dühös. A nap lenyugszik, kint most telnek meg az utcák. Az emberek már kijöttek a munkából, elvégzik az utolsó bevásárlásokat, a korzó hemzseg a diákoktól, a szeptemberi éjszakák gyönyörűek, mindenki tele van életörömmel és friss levegővel, amit Szlovákia legkülönbözőbb részeiből hoztak magukkal, kigyúlnak az első neonok, nincsenek már gázlámpák, csak csodaszép karcsú égők a magas oszlopokon, amelyek úgy hajolnak az utca fölé, mint kecses tornászlányok vagy balerinák; valamennyien szenvedélyesen nézegetik, szaglásszák, betopogják a kitakarított előadótermeket, még friss a festék a falon, és gyűretleneik a szoknyák hajtásai, amelyeket az édesanyák vasaltak a zólyomi vagy a kassai gyors indulása előtt, megkötik az első ismeretségeket, Olga tavaly ismerkedett a korzón, két fiú mászkált utánuk az elektrotechnikai karról, és most menyasszony, remek fiúk, soha nem volt pénzük, de ingyen jártak hangversenyekre, és átcsempészték egymásnak a bérleteket, mikor megyünk az első ismerkedési estre, már nagyon kevés ideig leszek a karon, utolsó év, és mindennek vége. Az utolsó gyönyörű szeptember.

Nyelt egyet. Számomra mindez tárgytalan. Ebben a pillanatban eltemet a fonál- festés. Nagyon ostobának tűnt előtte, hogy további életét az határozza meg, vajon egy darabka fonál az oldatba merítve kék lesz, vagy barna. Oh, Emma, sok ezernyi fiú és lány végigcsinálta ezt, átverekedték magukat, és rendben volt. De ő Vladó- val? Ezek egy ember értékei? Fonáldarabkák? Milyen nagy a képletek hatalma! Soha nem hitt bennük, és most legyűrik. Nem gondolta, hogy sorsukat változtató erővé válnak. A .sok képlet és a konvenciók... Az ember találja ki ezeket az -okoskodásokat, kitermeli őket az agyából, győzelmes kielégülést érez, ám a holt mondatok megélednek, uralkodnak fölöttünk, és megsemmisíthetik Sznopko Emmát.

Azt hiszem, befejezzük, Sznopko elvtársnő.

Befejezzük, és ez kényelmes lesz, ugye, Vladko? Ügy gondolod, teljesítetted a kötelességedet? De hagyhatom őt elbukni? Talán úgy elvadulunk, hogy őszinteség és szánalom nélkül temetjük el egymást? Emma, Emmácska, gyönyörű vagy, tudod-e?