Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (II.)

nizmusa értelmüket vesztik. Megnő az egyszerű tárgyak jelentősége. Figyelem: legtöbb szempár az óra lapjára tapad. Itt most mindent a percmutatő jelent. Mintha tízezer méter magasságban hánykolódna ez a nagy épület. Az óralap fekete karja félelmetes, a kimondatlan félelem jelképe. A csonka karú percmutató a szupermodern környezet legfontosabb „kicsinysége“.

Magyar pilóták csoportjához húzódom. Másodnapja vesztegelnek Belgrádban, Tiranába tartanak, s a hóvihar „leültette“ őket. Tétlenül tereferélnek. Olykor szavuk szaporodik, majd elkomorodnak. A navigátor félóránként az időjárás alakulása felől érdeklődik. „Tirana nem fogad“ — közli szűkszavúan. A másodpilóta cigarettával kínálja társait.

— Hol fogunk vacsorázni? — kérdi tetetett jókedvvel a stewardes. Válasz nélkül hagyják.

— Tirana felé mi van még nyitva? — érdeklődik a kapitány.

— Titograd!

— A szél iránya?

— Nem változott. Délkeleti, úgy, mint tegnap.

— Elindulunk? — kérdezi félénken a lány. A kapitány szájaszélét rágva gondolkozik.

— Harántszél — mondja maga elé —, az a legrosszabb.

Megérkezik a prága—tiranai járat. A gép utasai kínaiak. Megszámolom őket: har- minchárman vannak. Szorosan egymás mellett ülnek a bőrzsámolyokon. Egymáshoz sem szólnak, csak néznek szigorúan maguk elé. Ebben a laza összevisszaságban furcsa látvány ez a feszes szótlanság. Egymáshoz sincs szavuk, mozdulatlan tekintetük mintha láthatatlan tanítómester szavait lesné. Jóformán meg sem melegednek, beszállásra szólítja őket a hangosbemondó. Összevillan a magyar pilóták tekintete, nem értik, isten kísértés: az egyetlen gép, amelyet tovább engednek, a kínaiakat viszi Tirana felé.

Szarajevóban dermesztő hideg van. Körös-körül mérges nagy hegyek: a Koševo Romanija. A partizánharcok ismert csatáinak színhelye. Katonadal is maradt emlékül, „Tito a Romaniján vonul át“. Szarajevó számomra félelmetes város. Megnézzük a Gav- rilo Princip-hidat, a Fiatal Bosznia mozgalom múzeumát, Gavrilo Princip aszfaltba örökített lábnyomát, a Monarchia hatalmas kormányzósági épületét, az újvárost, s végül beleragadunk a Bascsarcsija, a kézműves kisiparosok negyedének szűk sikátoraiba.

Szarajevó a bakaföldrajz, a bakatörténelem kezdete.

Szarajevó a megdöbbentő ellentétek városa. Működő dzsámik, korszerű kirakatok, a középkorra emlékeztető kézművesipar, kávéházak; olasz, szerb, macedón, szlovén és magyar melódia egyvelege. Történelem, ritmusok, mentalitás, arcok, életforma, jelen és régmúlt, fény és szerénység elképesztő keveredése. Szemnek látványosság, az értelemnek kérdő- és felkiáltójelek sora mindez. Az idegen talán itt kerül legközelebb a jugoszláv élet nagy gondjaihoz: az életforma, az életszínvonal megdöbbentő különbségeinek a megértéséhez. Szarajevót festői panoráma öleli körbe, mégsem tudok gyönyörködni. Nem fog meg a város szépsége. Szarajevó lüktető nagyváros, de sikátorpiacain dermedt kezű bosnyák parasztok kínálják a füstölt birkahúst, a tengeri - darát, a babát, s hegyi falvak szegényes élelmiszer-maradékát.

Szarajevó komor arcú város, vonásai markáns kemények, mint a környező hegyek sziklaráncai. Szarajevó arca túlságosan élő, szinte ujjhegyekkel tanpintható az évek és események vájta redők. Nyugtalan város. Közép-Európában és a Balkánon kevés a hozzá hasonló hely. Dinamizmusa öröklődő tulajdonság. Ha rokonítani vagy hasonlítani akarom, Gavrilo Princip jut eszembe. Szarajevó nem városok, hanem korszakos események rokona. „Messzi van Európától“, reflexiói mégis ingerülten szenvedélyesek Lázadó város. Belém ugyan másként verték a történelmet, de itt az emlékek és a város közvetlen közelsége erről győz meg: az örök lázadás szükségéről.

Kétszer jártam Szarajevóban, egyszer télen, másszor nyáron. Mind a két látogatás vasárnapra esett. Ünnepnapra, amikor kissé lelassul a város. Lelassul és ünneplőbe gombolkozik. Az utcák „forgataga“ ilyenkor nem hozhat izgalomba. Több idő van az ácsorgásra, a nézelődésre, a város szokatlan mozdulatainak a megfigyelésére.

Mind a két alkalommal temettek Szarajevóban. Mohamedán módra, visszafojtott szomorúsággal, inkább csak mozdulatokkal sejtetve a gyászt. Engem lehangol a teme