Irodalmi Szemle, 1966

1966/3 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (II.)

tés, komorrá tesz, látása mégis vonz. Szótlan menet hozza a holt ember koporsóját. Leteszik a dzsámi árkádjai alá, és eltávoznak. A festetlen koporsót bordó bársony takarja; színtelen, mozdulatlan gyász. Csupán egy dísze van az „igazhitű“ mohamedán utolsó útjának, a feje fölé erősített fez. A koporsó előtt mindössze egy ember térdel. Családtag vagy egyházi elöljáró? Nem tudni. Imája néma szótlan búcsúzás. Aztán váratlanul benépesedik a templomkert, és kezdetét veszi a szertartás. Rudakra emelik a halottat: a jelenlevők rövidke sorfallá alakulnak, s vállukon kúszik előre a koporsó. Pompa és ének nélküli végtisztesség. Primitíven egyszerű, és mégis méltóságteljes, mintha hadvezért vagy a török birodalom szultánját temetnék. A sorfal fogy és újra töltődik. Ugyanazt a rudat fogva mindenki csak egy lépést tesz a koporsóval. Az első pár éppen csak a vállára érinti a rúd végét, máris hátralép másodiknak, harmadiknak, hogy ismét előre siessen. Nem sokan vannak a temetésen, mégis az a benyomásom, hogy százak gyászsűrűjében tovább mozdul a kopott fezzel koronázott koporsó. A templomkert temető is. Kopjafejes sírkövek között szorong a menet. Aztán megállnak, és kelet felé fordítva földre teszik a halottat: kimondhatatlan fájdalommal felsír az imaének. Az arcok mozdulatlanul merevek. Senki sem sír. A gyász fájdalma egyetlen ember szavaiba szorul. Élők és holtak nevében egy jeltelen valaki jajong. Olyan ez, mint az ősember artikulátlan szűkölése haldokló társa teteménél.

Kálvinista hitben nevelkedtem. A református végtisztesség legmegrendítőbb éneke a XC. zsoltár: „Tebenned bíztunk eleitől fogva“. A halottnak kijáró utolsó földi szó: „Az embereket te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek: „Légyetek porrá, kik porból lettetek! Mert ezer esztendő előtted annyi, Mint a tegnapnak ő elmúlása ..Valahányszor énekeltem ezt a szöveget, naivul azt hittem, hogy a föld első embere is ezekkel a szavakkal fejezte ki gyászát. A halál, az elmúlás látványa szorongató, s egyben rokonító is. Születésében és halálában egyforma az ember. Az idegenség óránként váltja szemem előtt a kulisszákat, szépeket, vonzókat és elrémí- tőket. E változó színfalak új próbákra, új szerepvállalásokra, szerepváltozásokra ösztökélnek. Ez az idegenség hasonlít a sejtek átültetésére, ami módosítja az idegrendszer működését. Az otthont, az „egyetlennek és igaznak hitt mikrovilágot“ igazában idegenben érti meg az ember. Az otthontól idegenben lehet eltávolodni, vagy életre- halálra közel kerülni hozzá. Az idegenség érzékelése, a viszonyítás előfeltétele: tárgyak, élmények, események, érzések, hagyományok hasonlításának feltétele. Ez pedig a mozgás, a mozgás pedig az élet.

Egy álló napig autózunk a tenger felé. Előbb hegyekre kapaszkodunk, majd leereszkedünk a Nerf tva völgyébe. Kétoldalt vörösessárga sziklafalak, lent a folyó zöld vize. Formáját vesztett világ: szorongató völgyszakadék, mélység és magasság. Félelmetes és hihetetlenül szép színek pompája és kontrasztja váltakozik. Víz, kő és néhány olajfa a hegyek tetején: most ez a díszlet. Inkább őslények illenek ide, mint az ember; hatalmasok, nagyok, méltók a hegyek meredekeihez. Szép és kegyetlen vidék. A Vág vagy a Garam völgye a folyóval szélesedő termő sík. Itt minden talpalatnyi föld harc jutaléka. Nagy ritkán szegényes települések tarkítják az út szélét. Aprócska ház, aránytalanul kisebb kamra vagy istálló, kétkerekű kordé, s a közelben legelő néhány juh, esetleg öszvér. Ez a ház és a ház tája küzdelmes szegényeség.

A szomorú és mozdulatlan egyházi települések olykor faluvá terebélyesednek. Kortjic ez első állomás. Hagyományos fehér falú boszniai házak, s középen feltűnően elegáns útszéli csárda. Az előkelő vendégfogadó ismétlődő kép. Harmonikusan a környezetbe illő épület: kávéház, étterem, terasz és néhány szoba. Megfigyeltem az éttermet, büfékben, falatozókban, tehát ott, ahol napjában sok ember megfordul, korszerű, vonzó a berendezés. Nyilván az idegeneknek is szól ez. Viszont a „kocsmák“ külső vagy belső öltözéke igényt-ízlést alakító tényező az otthoni ember számára is. A népművelés szükségszerű okossága ez, kényszerű alkalmazkodás az emberi természetrajzhoz.

Mosztar, csodálatosan szép kisváros a Neretva partjain. Körbe a hegyek tetején a török idők erődítményrendszerének maradványai. A város házsűrűjében minaretek kiserdeje. Már csak ezek hirdetik a valamikori vakbuzgóságot. Az imaházak földszintjét elfoglalta a város; egyszerűen körbe építették a minareteket. Ismételhetetlen történelem. Ha feltámadna is valamelyik nagy szakállú müezzin, csak szellemruhájában közelíthetné meg a tornyot, hogy imájával köszöntse a prófétát.

Mosztartól délre már kopik a táj: házak, a kövektől elzsarolt kiskertek, s alacsony