Irodalmi Szemle, 1966
1966/3 - Dobos László: Jugoszláviai útijegyzetek (II.)
Elmélyült szemlélődésre nincs idő. A futó ismerkedés csupán egy lehetőséget kínál: keresni a pillanatok hangulatát. Esik a hó. A város főútja tőrt fényű kirakatsor A hózivatar homályán át bámulom a szerb királyok valamikori palotáját. Kutyafuttában megtekintjük Anton Augusztincsics szobrainak kiállítását. Utána roskadozó török házak között gázoljuk a havat. A városvégi kiskocsmák utcára bámuló konyháiban nyárson sült malacok hívják az ítéletidőben csatangoló járókelőket. Városbelinek szokványos kép, nekem olyan, mint egy mese! Egyszer látott mesebeli város fehérsége: szinte kegyetlenségnek tűnik ez a telet bámuló, izzadt homlokú kismalac. Az est végállomása egy szlovén pince: Presernová Klet. Szűk, alagútszerű lejárat vezet az apró, alacsony mennyezetű helyiségekbe. Szerelmespárok búvóhelye. Kiszámíthatatlan beszögellések sarkaiban szerelmek pecsételődnek sorra. Fény és árnyék majdnem összefolyik: egy kicsit a túlvilágon érzem magam. Egy ideig a hangulatnak, mozdulatoknak itt csak neszük van. Legfeljebb az üvegek alja koppan az asztal lapján, ha bort hoz a pincér. Felettünk a nagyvárosi éjszaka csituló lármája. Tíz méterrel lejjebb a csendes szavak szőtte más világ. Ha költő lennék, balladába szőtt szép szerelemről írnék. Ha drámát mondanék, szép szerelem tragédiájáról szólnék... Itt a szerelmek csak kezdődhetnek: szerelmet bánni nem ide járnak az emberek. Közeli szomszédságunkba népes társaság telepszik. Sört isznak, és az üveg aljával koccintanak. Egyikük verset szaval; hallgatják, aztán széles mozdulatokkal vitatkoznak. Alig hallhatóan nótába kezdenek, mintha csak szellő lebbenne. Csodálatos egyszerűséggel összefogódznak a hangok: „szevdalenkákat“, szerelmes szerb nótákat énekelnek. A szláv népdalok mélabúja, különösen a szerelmeseké, általánosan ismert. Viszont amit itt tapasztaltam, az szomorúbb volt minden eddig hallott szerelmes szomorúságnál. Minden kocsmában van valami vonzó és kiábrándító. Itt csak a vonzást érzem: az ismételhetetlen mélafoút. Fény és árnyék, mozgás és hangulat neszezését. Mintha mindenki hozna és vinne valamit. A verset vitató társaság is folyton 'fogy és bővül, elapad és újra feltöltődik. Hangulata viszont nem törik. Énekelnek, vitatkoznak egy sort, majd ismét nótába kezdenek. A mulatozásnak, a hangulat lépcsőfokainak csodálatos játéka ez: csak a pillanat a fontos, mindig csak azt mondják, amit a pillanat ad és kíván. Ha száraznak tűnik a szó, nótában beszélnek, várva a hangulat következő fordulatát. A nagyváros mindenkit a saját képére formál. Presernová Klet: kissé a túlvilág Belgrád aszfaltja alatt. A város magánosodó embere ide szökik, emlékezni, ős-énjének hangulatát és szókincsét idézni. Szarajevóba véletlenül kerültem. Dubrovnikba, a tenger partjára indultunk volna repülővel. Sajnos, vagy szerencsére, nem jutottunk messzire. Megrekedtünk a belgrádi repülőtér szupermodem „indóházában“. Belgrád ugyan fogadott még: kínos-keservesen le- és felszálltak az északnak tartó nemzetközi járatok, de akinek dél felé vitt volna az útja, megrekedt. Hóvihar, ítéletidő tombolt a Balkánon. A kényszerű várakozás órái lehetnek kellemesek, s egyben kínosak is. A világjárásnak bizonyos rutinja kell ahhoz, hogy otthon érezze magát az ember egy ilyen nemzetközi útkereszteződésen. Öt-, tízpercenként és negyedóránként cserélődik az utasforgatag, aki mehet, megy, aki várakozásra ítéltetik, bámul, nézelődik, jókedvet színlelve locsog, avagy káromkodik ... Persze, utasa és embere válogatja. Engem nyugtalanít a szüntelen jövés-menés. Akár egy mozgólépcső. Ezerféle arc és öltözék. Lehet, hogy Bábelben sem beszéltek ennyi nyelvet, mint itt. Az én fülem két-három nyelvhez szokott. Ez idegződött belém. A háromnál több nyelv egyszerre hangzása már soknak, megszámlálhatatlannak tűnik. Fülelek, figyelek, akár egy süket, s kérdezősködöm, mint egy falusi. Otitársam radarként fogja fel és továbbítja a válaszokat: szlovén, macedón, szerb, német, montenegrói, horvát, s ez mind „hazai nyelv“. Egyórás szájtátiskodás után rájövök, hogy a mozgólépcső tulajdonképpen áll. Az emberszőnyeg megállapodik: nem fogy, nem nő, nem cserélődik, csupán az alakja változik. Mint mindenütt Jugoszláviában, az első benyomás itt is a kontraszt: a nyelv, a hangnem, az arcok, a mozdulatok kontrasztja Aztán csendesül, finomodik a hangzavar. Észrevétlenül monoton zsongássá csitul. A bizonytalan várakozás nyomasztóan idegesítő. Az üvegcsarnok kimondatlan feszültség, takargatott izgalom színhelye lesz. Az automaták, a berendezés szellemes mecha-
