Irodalmi Szemle, 1966
1966/1 - Lovicsek Béla: Ballada a szerelemről
nyára ismered Bulla ezredes urat. Ha igen, akkor emlékszel a becenevére is: Bulldogképű... Van neki egy isteni lánya: Zituska, a szőke csoda! Néhányszor elcicáztam vele — mondja elmélázva, és csettint a nyelvével. Hirtelen a szabó fiához fordul: — Te kimehetsz! Fehér Jancsi után becsukódik az ajtó. Közben a százados megkerüli Bélát, aztán villámgyorsan kivágódik az ökle. Tompa puffanás, és Béla elvágódik a padlón... Kis idő múlva feltápászkodik. Vak zsibogást érez a tarkóján, zúg a feje, szédül. Támolyogva lép néhányat. Aztán lassanként kitisztul az agya: megáll a terem forgása, helyreigazodnak a tárgyak, és kiélesedik előtte a százados mosolygó arca. — Bocsáss meg, kiskomám... Vannak pillanataim, amikor megfeledkezem magamról. Haragszom érte, sajnos, nem tehetek róla. Elvégre minden embernek van valami hibája, tökéletes ember nem él a földön. Neked például két nagy hibád van, kiskomám. Először: megundorodtál a katonáskodástól, és megszöktél. Másodszor: nem szeretsz beszélni, én pedig utálom a hallgatag embereket... Mindenem a csevegés, a könnyed, felelőtlen társalgás. És te a hallgatásoddal megfosztol engem ettől a gyönyörűségtől... Vagy nem tudsz miről beszélni?... Beszélhetsz bármiről... Nagyon szívesen hallgatnám, ha magadról beszélnél. Rendkívüli módon érdekelnek az emberi sorsok... Egyesek azt állítják rólam, hogy szadista vagyok. Tudod mi az? Béla önkéntelenül bólint. — Értelmes fickó vagy te, kiskomám. Egyre jobban tetszel nekem, tudod-e?... Egyáltalán nem értek egyet azokkal, akik szadistának neveznek. A szadistát nem érdeklik az emberi sorsok. Nem érdeklik az emberek tervei, vágyai, igaz?... Én például most szívesen ülnék egy pompás mulatóban. Pezsgőt innék... Körülöttem vibrálnának a fények, márványtestű nők táncolnának, csodálatos muzsika simogatna... Te meg egyre azon töröd azt a makacs fejecskédet, hogyan, miként tudnál innen megszabadulni mielőbb, igaz?... Mert most minden vágyad csak az, hogy megszabadulj tőlem... Én megértlek téged, és hidd el, hogy sajnállak. Dehát mit tehetek?... Persze, te most azt hiszed, hogy kivégeztetlek, de egyben reménykedsz is, és az a helyes. Mert akiben egyszer meghalnak a remények, az az ember már nem is... Figyelj jól rám: én még soha senkit- nem végeztettem ki, téged sem foglak!... Sajnos, el sem engedhetlek. Pedig azt kívánod tőlem, tudom... Tudod mit? Állapodjunk meg valamiben! Ha tizenöt percig összefüggően beszélsz nekem a vágyaidról, szabadon engedlek, én magam nyitom ki előtted az ajtót... Most kimehetsz a folyosóra, szedd össze a gondolataidat, s ha készen vagy, jelentkezz!... Csak fel a fejjel, kiskomám!... Aztán, ha véletlenül eszedbe jutna holmi katonaszökevénynek a neve, azt is megmondhatod majd. De csak akkor, amikor már kinyitom előtted az ajtót, és szabad leszel! Hát csak okosan, kiskomám! Szirmai Béla kimegy a teremből. A folyosó üres, csak az őr sétálgat nyugodt, kimért léptekkel. Nagy szöges bakancsa alatt csak úgy zeng a kövezet. Béla most veszi észre, hogy a folyosó végéről hiányzik a két nagy ablakszárny: üresen, csalogatóan ásít feléje. Szinte vonzza a tekintetét, mint vasat a mágnes. Egyedüli lehetőség a szökésre. Felgyorsul a szívverése. Nem bukhat el! Nem bukhat el! Meg kell szöknie, de hogyan? Néhány iskolai pad áll a fal mellett. Ráül az egyikre. Az őr előtte sétál el. Egy pillanatra összeakad a tekintetük. Az őr tovább sétál. Le kellene ütni, egyetlen jól irányzott ütéssel le kellene ütni, aztán rohanni, rohanni! „Én még soha senkit nem végeztettem ki, téged sem foglak“ — véli hallani a százados hangját. Nem bír szabadulni a képétől. Teljesen lenyűgözte. Soha életében nem találkozott még hasonló emberrel. Félelmetes az a sima modora, méregbe mártott ostor a kellemesnek tűnő hangja. Mit akarhat tőle?... Egyszerűen csak kínozza? Abban éli ki magát?... Inkáblj ordítana, rúgná, verné, talán azt is jobban ki lehetne bírni... A szabó fiát alaposan elintézte... Vagy elintéztette?... Talán nem is haragszik arra a szerencsétlenre... Agnesra gondol, s még jobban elkeseredik. Szegény, vele akart jönni. Kikiabálta, hogy zsidó. Szerencsére azok a barmok nem hitték el neki... Nem találkoznak már soha többé. Érzi: soha többé! Nincs menekvés. Itt fog elpusztulni, a fekete kesztyűs kezében. Elvonul előtte az élete. Maga előtt látja a civil ruhás katona apját. Látja édesanyját a fájó derekával, aki várja, egyre hazavárja... És látja a nagy repülőgépet, amit Ágnes rajzolt a homokba. Hallani véli Rónai úr szavát: „Veszedelmes ember vagy te, Szirmai Béla“... Nemsokára találkozunk, Rónai úr, majd akkor mondja a szemembe!... S az orvos százados képe is megjelenik előtte: „Előbb életben kell maradni, ráérünk aztán nagy szerelmeket kezdeni“... Bocsásson meg százados úr, az ígéretemet nem tudom teljesíteni, én már magát soha nem látogathatom meg... Ismét Ágnest hallja: „Mi vesztenivalója lehet egy halálraítéltnek? Semmi!“ A halálraítélt megmenekül, s a megmentője elpusztul. Felcserélt élet, fonák helyzet... Nem,
